Magyarországon, ha azt mondjuk: templom, belső vetítőnkön nem egy puritán téglaépület jelenik meg, hanem barokk sárga, falusi templom toronnyal, stukkóval, freskóval. Középkori templomunk kevés maradt meg, így a templomképünk sem a román kori egyszerűségből táplálkozik – ezért nem véletlen szerintem Makovecz Imre és organikus követői formai sikere. Drámaiságukkal és díszletszerű jelképeikkel akaratlanul is a magyar barokkhoz nyúltak vissza.

„Maradandó épület csak abból lehet, aminek vannak gyökerei.” Ezt is egy mértékadó építészünk mondta, jól is hangzik, sokkal azonban nem jut közelebb ahhoz az összefüggés-szövevényhez, amely – mondjuk – jelenlegi alaphelyzetünkben is ott lüktet: mi következik abból a mai magyar vidéken, ha oda egy valóban modern templom pottyan? Mennyiben lehet a modernség diktátum, illetve mennyiben kell engedni/engedményeket tenni a leendő használók ízlésének?

Kismegyer Győr csatolt része, egy lassan kertvárosiasodó valahai falu, ahol 1809-ben az egykori majorság és magtár épülete körül Napóleon legyőzte az osztrák katonai és magyar nemesi hadakat. Ahová most az új templom került, az egyrészt a temető házak közé ékelődő nyúlványa, háttérben a régi kápolnával (helyén még korábban a győriek tarisznyavára állott), másrészt egy átlagos földszintes, családi házas utca kocsmával, kutyaugatással.

Ami engem illet, nekem tetszik a kismegyeri templom (benne ugyanannyira értékelem az egyik legnagyobb magyar templomépítész, a tervező, Balázs Mihály tiszta logikáját, mint a megbízó bencés rend tényleg XXI. századi elhivatottságát a minőségi kortárs építészet iránt), de ezzel a tetszéssel egyben illusztrálom is ezt a modernségdilemmát. Ezen a helyen éppenséggel pont az én távolról érkezett véleményem nem számít semmit, a helyi közösség valódi véleményét pedig nem ismerjük. Nyilván vannak heves elutasítói (akik talán nincsenek is tudatában, mit utasítanak el) és támogatói (akik esetleg csak lojálisak), de vajon hány hívőt tud elemi szinten megérinteni a csupasz téglafalak méltósága, hányat tud Isten-élményében megerősíteni a felülről betóduló fény?

Az épület egyébként minden sallang nélkül felel meg az elhelyezésből adódó kényszereknek. A keskeny telken nemcsak praktikus, de méltóságteljes helyet hagy a temető és a ravatalozókápolna felé vezető útnak, a bejárat óriási üvegfalával úgy ünnepélyes, hogy közben kétoldalt mintegy mellékesen a szomszédos hátsókertek zavaró látványát is kizárja. Oldalain szinte teljesen zárt, formája valóban középkori egyszerűséget idéz, az utca felé pedig szinte felkiáltójelként fordul.

Aki sokat tud erről az éveken át tartó építkezésről, az tudja: nem az első díjas terv épült meg, másrészt a templom elé egy közösségi és rendháztömböt is terveztek, amely még hiányzik. Talán ezért hat most még kissé harsánynak és hirtelennek a családi házak közé hullott oszlopcsarnok – látványos ugyan, és a farácsos árnyékoló is szelídít rajta (továbbá a különálló harangtorony közhelyét is elegánsan kikerüli), mégis inkább túlméretezettnek, mint monumentálisnak hat. De a templomi lényeg csak most jön, mert az mindig belül van. Az elmúlt húsz év több száz új templomára többnyire a kiüresedett megszokás és a formai bőbeszédűség jellemző, és csak kevés tudta ilyen tiszta formákkal, anyagokkal, továbbá a beeső fénnyel emelkedetté stilizálni a belső csendet.

Ennek a kívül fehér, belül téglatemplomnak ez sikerült. És ez talán azt is jelenti, hogy Balázs Mihály és Somogyi-Soma Katalin nem egyszerűen csak minimalista. Mert ez az egyszerűségekből összeálló látvány minden, csak nem ingermentes csupaszság, a puritanizmus itt valóban előbb lebomlik, hogy aztán megtisztító hatású harmóniát építsen újra. A teret itt úgyis másnak kell megtöltenie.

Minden sallang nélkül felel meg az elhelyezésből adódó kényszereknek