Vázlatosság és befejezetlenség
Ez utóbbiak láttán végképp nyilvánvalóvá válik, hogy kiváló festővel van dolgunk. Száz évvel ezelőtti kritikusok szokása volt, hogy egy-egy kortársukat klasszikusokhoz hasonlították, akkor is egyszerre hatott ez nagyképűnek és hányavetinek, de nehéz itt Rembrandt erejére nem emlékezni. A sálat megragadó két kéz, az anyagba markoló két ököl – mindössze ennyi a kép – a testi és lélektani ábrázolásnak olyan koncentrátuma, olyan feszült, súlyos, mint egy királydráma jelenete.
Egyszersmind végképp értelmezi a kiállítás címét. Nagyon nagy a csönd, ezt írta a tárlat élére a harmincnégy éves festő, ez lehet első olvasásra megnyugtató vagy beletörődő, de lehet, és korunkban inkább az, nyugtalanító is. Éppen ilyenek a képek. A Spam vásznán két jóarcú, értelmes fiú ül, az egyik még szemüveges is, intellektuális, de a háttéren firkák és kusza festéklefolyások, és a falra vetett árnyék értelmezhetetlenül szürke, maszatos. A Feliraton kopasz férfi, talán telefonfülkében, talán rendezői üvegfal mögött, mindenesetre az üvegre kent, olvashatatlan szöveg felettébb zavaró. Az Ajtó nyitója szokatlan felülnézetben, a Tükörkép nője valami nyitott táskával áll, ki tudja, miért, és valamennyien, a számítógépesek, a fal előtt állók, sőt a sálat-sapkát markoló kezek is helyenként elnagyoltak, már-már vázlatosak.
Szabó Attila példásan megtanulta a szakmáját. Ez már öt esztendővel ezelőtt is kiderült ugyanitt, a Viltin egyik csoportos kiállításán, akkor arról győzött meg a fiatal művész, hogy fölényesen elegyíti a nagybányaiak finom naturalizmusát a már szintén hagyománnyá távolodott pop arttal. Most, egyéni tárlatán, csupa idén készült művel azt bizonyítja, hogy a szakmai bravúrral még mélyebb, még egyénibb világot teremtett. Portréi olyan életszerűek, kifejezőek, mint a régi realizmus produktumai, vásznain a fal fal, az üveg üveg, a zakó megtapintható, csak éppen hirtelen és idejében abbamarad a részletezés, foltba mosódik, jelzésbe lazul az ábrázolás.
Vázlatosság és befejezetlenség. Ez volt a kritikusok leggyakoribb kifogása valamikor a magyar szocreál hajnalán, az ötvenes évtized legelején a festészet mestereivel szemben. Hogy milyen, mi is a szocialista realizmus tulajdonképpen, az országlásának egy évtizede alatt sem derült ki végül, de az oldott festőiséget elutasították, a keményre fényezett naturalizmust, a kíméletlen, szájbarágós részletezést kérték számon. Nem tudták (vagy nagyon is tudták), hogy a puhább formáknak, a fölényes modellálásnak, a lélegző foltoknak tartalmi értéke, ha tetszik, eszmei mondanivalója van.
Szabó festészete ettől feszes. Non-stop című vásznán nem történik semmi, egy alak áll az üres útszélen. Ám mégis hatalmas dolgok történnek, mert a figura silány tűzdelt kabátja élfényektől anyagszerű, dagad és plasztikus, a környezete meg úgy nincsen megfestve, hogy még a fénypontokat sem lehet azonosítani a ködlő, megfoghatatlan épülethalmazban. A Hangár tátong és üres, de azt már nehéz megállapítani, mi az a födémzuhanás, szürkés szakadozottság, amely az elhagyatottságot igazán szuggerálja, ám az Erkélyjelenet a legabszurdabb, mert sosem fogjuk megtudni, hogy mit csinál, mi köze egymáshoz a védőmaszkba és padláskörnyezetbe bújtatott férfi és nő szereplőnek.
A világ rendjébe vetett kétely és a klasszikus piktúrával kapcsolatos fenntartások: minden mai elnagyolt festménynek, elrontott kompozíciónak ez az igazi tartalma. Óriási különbség van azonban az olyan elrontott kép, csapkodó mű között, amelyről lerí, hogy a készítője csak rosszul festeni képes, meg az olyan tagadás között, amelyen látszik: a festőnek van mit megtagadnia. A különbség, ha úgy tetszik, az eszmei mondanivalóban mutatkozik meg.
