Nyaralás tébolyultakkal
Ilyen aztán nincs Londonban. Na meg a hegyek! Mondogatják is egymásnak, a szolid, ám kissé egzaltált pszicholingvisztika-tanár a nemkülönben szolid és illedelmes feleségének és viszont, hogy milyen jó ez a hely, milyen jó, hogy meghívtak ide minket.
Aztán cikázni kezdenek a komplett őrültek, és elszabadul a káosz. Bormann (Illés Olivér) egyfolytában ordít. A többnyire csöndes Himmler (Papp István) iszik, de még az alkohol sem oldja fel a gátlásait, helyét nem találó, szorongó kamasz képzetét kelti. Egyszer egy jó tegnapi koncertről, aztán a remek kivégzési módszerekről társalog Heydrichhel (Pintér Ákos). A mániás benyomását keltő Goebbels (Tóth János Gergő) egyszer precízen felépített mondatkatedrálisokat kiabál a Birodalomról, másszor pedig az őrület elől rohan – éppen az őrületbe egyébként, mert ő meg a feleségével és saját vonzalmaival nem tud mit kezdeni. Magda Goebbels? A propagandaminiszter neje (Földesi Ágnes) egyszerre femme fatale-nak öltözött náci vamp és darabokra hullott életének mozaikjait megtalálni vágyó szerencsétlen szőkeség. Leni Riefenstahl (Tóth Noémi) nimfo- és Führer-mániás művész, aki egyáltalán nem bír az energiáival, jön hát a szexuális téboly. A Birodalom első nője, Eva Braun (Görgényi Fruzsina) pedig folytonos hányingerrel küszködő retardált tinilánynak tűnik, aki nem tud mit kezdeni „szerencséjével”; akit mindenki csak ide-oda lökdös, akit mindenki megaláz és amint lehet: kihasznál.
Ezt a tébolyult bacchanáliát követi zavartan az angol házaspár Adolf Hitler nyaralójában, 1939 nyarán. A néma fiú (Mesés Gáspár) pedig néha körbejár, alakít kicsit a többnyire csupán gerendákból álló díszleten. Az angolok követik tehát az eseményeket, néha értetlenkednek is, de közben minden annyira szép körülöttük, annyira idillinek tűnik ez az egész, hogy lassan elfogadják: itt így mennek a dolgok. Hitler (Stubnya Béla) színre lépésekor pedig azt gondoljuk: ezen a zárt osztályon ő a főápoló – és tulajdonképpen ez a leginkább megdöbbentő az egészben.
Szalay Álmos Tejjel, mézzel, Hitlerrel című darabjának ősbemutatóján vagyunk az Eötvös10-ben. (A Proton Produkció előadása legközelebb október 12-én, majd november 17-én látható ugyanitt.) Az előbbiek ismeretében nem nagy reszkír: egy politikai művet látunk. A szerző figyelmeztet, nem történelmi dokumentumdrámát írt. Hitlerről hiányzik például az obligát bajusz, s a fentebb megidézett náci csúcsvezetők és barátnőik jellem-, viselkedési formulái sem okvetlenül egyeznek a valóságosakkal. A korszak, az idill, a rendszer működése és a robbanás pillanata érdekelte.
Szalay azt mondja, úgy 1998 körül, tizenéves korában kezdett napi- és hetilapokat olvasni, s azt vette észre, hogy az akkori jobboldali sajtó idillkommunikációja mennyire hasonlít a diktatúrák „minden nagyon szép, minden nagyon jó” típusú propagandájára. Egyébként az elmúlt két év tapasztalatai is rímelnek erre a felismerésre. Hangsúlyozza: ez nem azt jelenti, hogy a Tejjel, mézzel, Hitlerrel című darabban konkrétan Magyarországot és kormányát írta volna meg – ennél azért nagyobb a kitekintés.
– Európában nemcsak Orbán Viktor állította, hogy „centrális erőtérre” van szükség, nem csak ő redukálja körülbelül öt emberre a döntéshozók táborát, és nem ő az egyetlen, aki szerint szép lassan ki kell iktatni a „fékeket és ellensúlyokat” – állítja Szalay. – A darab tehát nem Orbánról szól, hanem rólunk, a társadalomról. Akik napról napra úgy döntünk: kussolni fogunk ma is. Az érdekelt, milyen mentális közeg jön létre olyan emberek között, akik összezárva élnek, és akiket belül nyilvánvalóan nyom a kollektív felelősség: már megint nem mondunk, nem teszünk semmit. Hanem – bár nagy nehézségek árán, de mégiscsak – összeegyeztetjük a szemmel látható valóságot azzal, amit hinnünk kell.
Az Eötvös10 kamaraszínpadán tényleg kiderül, hogy a nagyon feszült helyzet hogyan hívja elő a szereplőkből a pszichoszomatikus bajokat, perverziókat, hogyan fokozódik percről percre tovább ez a feszültség – ami a két kívülálló, a dolgokból igazán semmit sem értő brit házaspár tagjainak reakciói nyomán még szembetűnőbb. Ez a kontraszt szüli a darab fekete humorát, mert az is van neki.
Az elfojtásról, annak hatásairól beszél ez az egyfelvonásos. Hogy mekkora lelki munkát kíván a társadalom egy részétől a valóság és az idilli propaganda összehangolása, s hogy hogyan korrumpálja a szívességi diktatúra rendszere a kisembert. A kisemberek egy részét legalábbis, akik mindenféle kedvezményeket, legtöbbször azonban „csak szavakat” kapnak, cserébe viszont maguk is úgy érzik, csöndben kell maradniuk. Nem szabad észrevenniük az aggasztó jeleket.
S hogy ennek érzékeltetésére miért éppen 1939 nyarát, és a náci establishment elképzelt közös nyaralását választotta? Szalay azt mondja, a múlt században talán ez volt az a momentum, amellyel leginkább megmutatható, milyen a robbanás előtti állapot. S az idillt is éppen ebből az időszakból lehet a legironikusabban ábrázolni – hiszen a mai néző tudja, hogy bár Hitler néhány hónapon belül tervezett békekörútjáról beszél, a második világháború nemsoká rárúgja az ajtót Európára.
Szalay Álmos azt mondja, ha teljesen fiktív, de mai politikusgárdával operálna a darabban, kikerülhetetlen lenne az analógia: lényegében az Orbán-rendszert írta meg. Ezzel szemben egyáltalán nem gondolja például a mai magyar kormányról, hogy azt nácik alkotnák. Csak azt szerette volna elmondani, hogy kegyetlen gépezet van működésben. Hogy most is robbanásveszélyes állapot van Európa egyes részein. És nagyon veszélyes lehet, ha ezt valaki nem akarja megérteni, tudomásul venni – azért, mert egyszerűen csak jól szeretné magát érezni. Mondjuk egy nyaraláson. És talán észre sem veszi, amikor végül bejön a néma fiú, hogy elvégezze az utolsó simításokat a díszleten: lefekteti a gerendákat, amelyek így egy ismerős és rettenetes jelképpé állnak össze.
