A kockázat nyugalma
− Ön volt az egyik úttörő, később viszont ellepték Hollywoodot az ausztrál színészek. Mit gondol, miért?
− Csupán húszmillió ember él azon az óriási kontinensen. Annak, aki ott nő föl, a szinte emberfeletti üres tér kihat a személyiségére, tudat alatt kialakul benne a felfedezés iránti vágy és az a megfoghatatlan érzés, hogy mindenképpen tenni akar valamit. Keresi a kalandot.
Gyerekkoromban beutaztuk az egész országot, a szüleim rengeteg kirándulásra vittek el, óriási a felelősségük abban, hogy az lettem, aki vagyok: egy világcsavargó, akinek egyszer csak „kicsi” lett Ausztrália, és hirtelen a világot akarta meghódítani. E tekintetben még mindig hajt a vágy, úgy érzem, a világ még mindig számos meglepetést tartogat. Talán mások is így gondolkoztak.
− Martha Gellhorn kifejezetten erős női karakter, akinek életében a karrier és a magánszféra szinte összeegyeztethetetlennek tűnt. Egy Oscar-díjas színésznő esetében ez ma lehet probléma?
− Ma sem könnyebb egy nőnek, ne higgye, hogy a világ sokkal modernebb lett közben. A karrier és a család ma is összeegyeztethetetlen, mindenképpen dönteni kell, hogy melyiket tartjuk fontosabbnak – ha művész az ember, ha nem. Én az utóbbi mellett döntöttem. Számos filmszerepajánlatot kaptam az utóbbi években, melyeket el kellett volna fogadnom, ha a pénztárcámra vagy a szakmai reputációmra koncentrálok, de egyszerűen nem tehetek meg mindent egyszerre. Gondolnom kell arra, hogy van egy egyéves és egy hároméves gyerekem, akiket én szeretnék minden este lefektetni. Egyébként hozzá kell tennem, hogy a csábítás egyre kisebb: manapság Hollywoodban szinte csak képregény- és szuperhős-adaptációk készülnek, ezek pedig nem igazán érdekelnek. Másrészt az ipar nagyon felgyorsult, a produkciók forgatási ideje lerövidült, így manapság nem kell feltétlenül Hollywoodban lakni. Ha pedig egyszer már elmenekültél onnan, akkor tulajdonképpen minden esélyed megvan arra, hogy kialakíts magadnak egy normális, polgári életet. Én már jó pár éve elköltöztem Tennessee-be, ott aztán nincsenek filmesek, és ez a béke nekem pont megfelel.
− Lehet, hogy éppen ezért választ egyre kockázatosabb szerepeket?
− Nézze, bevallhatom: nem vagyok rákényszerítve, hogy dolgozzam a mindennapi megélhetésért, életem végéig nem tudnám elkölteni a pénzem, így nyugodtan kockáztathatok, és elvállalhatok olyan szerepeket, amelyekre az álomgyárban minimum azt mondanák, hogy fura választás. Nem nyomaszt olyan kötöttség, hogy minden filmemnek bombasikernek kell lennie. Ennél többet nem kívánhat egy színésznő, aki túl van a negyvenen. Elképesztően szerencsés vagyok.
− Meg vakmerő. A Cannes-ban debütáló, Lee Daniels rendezte Paperboy című mozi arról híresült el, hogy az egyik jelenetben levizeli Zac Efront.
− Megvan annak a jelenetnek a megfelelő dramaturgiai jelentősége. Tudja, ezt én úgy élem meg, mintha visszatértem volna a színiakadémiára. Egyik este Lady Macbeth vagyok, másnap Lulu, utána pedig egy ordenáré komédiában szerepelek. Ez a változatosság azonnal eltűnik, amint profivá válik az ember. Én viszont imádok kísérletezni, és vigyázok, hogy semmi se gátoljon meg ebben.
− Ehhez képest Philip Kaufman hogyan próbálta meggyőzni? Itt van egy remek szerep egy kis költségvetésű HBO-produkcióban...?
− Nem, dehogy, én mentem utána. Szabadidőm egy részét arra fordítom, hogy egy civil kezdeményezést támogatok, mely a családon belüli és a nőket érő erőszak ellen kampányol: Los Angelesben egy jótékonysági fogadáson futottunk össze Phillel. Tudtam, hogy nemrég vesztette el a feleségét, élete szerelmét, akit több mint hat éven át ápolt, és ezért nem is nagyon vállalt munkákat. Nem ismertem őt személyesen, de muszáj volt odamennem hozzá, hogy megfogjam a kezét, és megkérdezzem, hogy érzi magát. Azt mondta, pocsékul – én meg átéreztem a gyászát. Aztán néhány héttel később az ügynököm futólag megemlítette, hogy itt van egy könyv, melyet Philip Kaufman fog megrendezni. Azonnal lecsaptam rá – és megismertem Martha Gellhornt, akiről addig nem túl sokat hallottam. Lenyűgözött a története: egy nőé, aki rengeteget kockáztat. Azonnal az idén februárban Szíriában meghalt újságíró, Marie Colvin jutott róla eszembe; szomorú, hogy az ő tragédiája is csak egy kis hír volt a médiában. Pedig rendkívüli asszony, remek alkotó volt – korunk Martha Gellhornja. A történelem pedig roppant igazságtalan Gellhornnal, mert a legtöbben csak Hemingway harmadik feleségét látják benne. Ezt most egy kicsit helyreteszi a film.
− Igaz, hogy gyerekkorában ön is újságíró akart lenni?
− Igen, körülbelül tízéves koromban jelentettem be otthon, hogy a zsurnalizmusban látom a jövőt. Apám, aki remek tudós, teljesen kiborult, nem tudott ennél szerencsétlenebb választást elképzelni. Aztán később, amikor bejelentettem, hogy inkább színésznő leszek, rájött, hogy van rosszabb. Érdekes, sosem békélt meg azzal, hogy nem valami polgári szakmát választottam.
− Azt olvastam, hogy ma is rendszeresen ír.
− Tényleg sokat írok, nálam ez már beépült a színészi alkotófolyamatba – így készülök fel egy-egy szerepre. Az írásaim nagy részét aztán elégetem, néhány „kimentett” darabot édesanyám őriz valahol. Ezek többnyire régi írások. Ha egyszer kíváncsi leszek, hogy milyen újságíró voltam tiniként, majd elkérem őket.
− A cannes-i bemutató után a sajtó a Hemingway és Gellhornt leginkább a merész szexjelenetek miatt „méltatta”.
− Én semmi kivetnivalót nem látok bennük. Martha Gellhorn hihetetlen szenvedéllyel szerette Hemingwayt, és ahogy manapság mondani szokás, a kémia köztük igencsak rendben volt. Eleinte provokatív volt a kapcsolatuk, az itt felszínre jött energiák egyfajta stimuláló erőként hatottak a nőre. A szexjelenetek tökéletesen ábrázolják ezt a heves viszonyt, ahogy azt is, hogy később a kapcsolat kezdett hűvösebbé válni.
− Nem sokkoló egy gyönyörű nőnek szembesülnie azzal a külsővel, amely a maszkmesterek szerint az öregkori formája lesz? A Hemingway és Gellhornban így is látjuk.
− Nekem nem, de a férjem teljesen lefagyott. Megnyugtattam, hogy én sokkal jobban fogok negyven év múlva kinézni, mert egyszerűen nem iszom és dohányzom annyit, mint Martha Gellhorn.
