Kísért a gondolat, hogy a kulturálisan sok tekintetben konzervatív, Nobel-díjas író ama megjegyzését, mely szerint hőse, a Lengyelországban félholtra vert, félig megvakított, majd tömegsírba lökött, s onnan titokban előmászott Sammler úr „Csak a fél szemével látott. A bal pusztán fényt és árnyékot érzékelt.

De a jó szeme sötéten csillogott, csupa figyelem busa szemöldöke ráhulló szőrszálai mögött, mint egyes kutyafajtáknál” jelképes beszédnek kell értelmeznünk, amely ideológiai jelentést hordoz. Sammler ugyanis nem barátja a haladásnak. A haladást, pontosabban, nyavalyát: az előre haladó idő által felvetődő újabb és újabb jelenségeket, kihívásokat, élethelyzeteket és viselkedésmodelleket kaotikusnak és viszolyogtatónak látja.

Sokkolja őt a New York-i buszon működő elegáns fekete bőrű zsebtolvaj, aki a kissé szürreális üldözéses jelenetben, fenyegető méretű nemi szervét is megmutatja. Sokkolja a rendőr, aki feljelentését unottan regisztrálja, s reménytelennek ítéli a fellépést a tolvajjal szemben.

Sokkolja unokaöccse szabados lánya, Angela, aki a ’68-as nemzedék életelveit megtestesítendő, párcserés gruppenszexbe bonyolódik, mely haldokló apját némiképp megviseli; saját lánya, akin kiütköznek a gyerekkori trauma utóhatásai; és sokkolja őt lánya elvált, brutális férje is, aki a verekedő zsebtolvajjal szemben durván lép fel, bár épp Sammler kérte a beavatkozásra, hogy egy tanítványát megvédje.

Rendetlenség van a világban, sőt káosz. Káosz volt keleten, ahol a tömegsírból előmászva, a nácik elől egy kriptában kellett rejtőznie, s utóbb Amerikából pénzelt partizán megmentője antiszemita maradt a háború után is, és káosz van nyugaton, ahol a tömegtársadalom, a modern nagyvárosi lét, a szexuális forradalom, és ezzel párhuzamosan a civilizáció hanyatlása, az ösztönök nyersessége az öregedő Sammlert idegenné teszi a világban, saját életében is. De miért is csodálkozunk: hogy is érezhetné otthon magát, akit meg akartak ölni, és aki maga is ölni, majd mindezt túlélni kényszerült?

A könyv amerikai kritikusai többek között a vak Teiresziászt emlegették Sammler előképeként: a jóst, aki nemcsak a múltat, hanem a jövőt is ismeri, és talán emiatt bolyong nyugtalanul. Sammler, H. G. Wells barátja, aki emigráns újságíróként brit lapokat tudósított Lengyelországból, britként tekintene legszívesebben magára, ám a hontalan európai zsidóság törzsébe tartozik, aki a bibliai civilizáció, a „hordozható haza” örököseként csak szövegekben, szövegek által, azokra reflektálva, azokból vigaszt merítve érezheti otthon magát a világban – vagy inkább azokban talál kapaszkodót.

A szöveg megnyugtatóbb, mint a kép. A preformált törvények biztosabbak, mint az érzékelhető világ. Ám a szövegben lelt haza idegenné tesz a társadalmi valóságban. Sammler távoli rokona Ádám a The Lonely Man of Faith (A hit magányos embere) című Joseph B. Solo veitchik könyvben részletesen elemzett bibliai „második teremtéstörténetből”, aki nem képes uralni a természeti világot, hanem kétségbeesetten megérteni próbálja: ő a mindenkori humán értelmiségi archetípusa. Ő az, aki az ösztönök, a lét közvetlen élvezetétől száműzötten, és az ember mint természeti lény erőszakosságától elrémülve, csak a reflexióban talál kapaszkodót.

Miközben környezete sorsát próbálja pacifikálni: visszaadni a magával rokonnak érzett túlélő pandzsábi professzornak a lánya, Shula által ellopott kéziratát, kibékíteni haldokló barátját saját lányával, Angelával, s New York utcáit járja-utazza végig afféle modern Odüsszeuszként, Sammler folyamatos káoszt tapasztal odakint a világban. Ne gondoljuk azonban, hogy a kultúra nyugalmat biztosít számára odabent. Reflexiók, gondolattöredékek, olvasmányok darabjai hullnak elénk – Dezsényi Katalin fordító alázattal követi a diffúz elme csapongását –, mert Bellow, valljuk be töredelmesen, sosem könnyű olvasmány.

Hősei szétszórt személyiségek, szétszóratásban. A diffúz tudat: a külső káosz elleni küzdelem belső káosza életművének visszatérő motívuma, mely e regény előtt, főműnek tartott nagyregényének, a Herzognak, s a Sammler bolygója után kiadott kötete, a Késő bánat címadó elbeszélésének és más írásainak vezérelve is. Az olvasottság, a műveltség, mely könyvtől könyvig löki tovább az embert, olyan, akárha csúszós lejtőn lehajló ágakba kapaszkodva egyensúlyozna a szakadék szélén. Nincs más választása, mint hogy tántorgása közepette újabb és újabb ágakba kapaszkodjon.