Viszonylag sűrű volt egyébként a július az RHCP-érdekű zenei közleményekben: akárcsak Flea, John Frusciante is nyárra időzítette a Letur-Lefr című, ugyancsak kisebb lélegzetvételű anyagának megjelentetését, igaz, ő szeptemberre is ígér egy eresztést, amelynek PBX Funicular Intaglio Zone lesz a címe. Előbbi a mester nyilatkozata szerint afféle válogatás a 2010-ben készített zenékből, míg az őszre várható cucc egymáshoz szorosabban kapcsolódó dalokból áll majd össze – majdnem, mint egy igazi lemez.

Frusciante motyói sem éppen az RHCP-t érzik után, a Helen Burns, Flea legelső szóló anyag viszont mindenképpen radikális szakítás a világ egyik legkedveltebb rockbandájának világával. Erre maga Flea is figyelmeztetett, de ha valakihez nem értek el a szavai, majd most megtudja. A hatszámos, többnyire instrumentális darabokkal kényeztető minialbumon a főhős mellett két számban játszik még Stella Mozgawa ütős, de feltűnik az anyabanda két korábbi dobosa, Jack Irons ugyancsak két dalban és Chad Smith pedig egyetlen opusz erejéig, Keith „Tree” Barry pedig harmonikázik a lemezke finálájéban. A sajnos nem túl hosszú utazás talán legkiemelkedőbb pontja azonban Patti Smith feltűnése a Helen Burns című nótában, amit Flea-vel ketten jegyeznek. (A címet egyébként Charlotte Brontë Jane Eyre című regénye ihlette, Helen Burns itt a főhős egyik barátnője, aki később meghal tüdőbajban, s akinek nyilván nem ez a legérdekesebb vonása. Sokkal inkább szépsége és jelleme.)

Nem nehéz egyetérteni a basszista meghatározásával: a Helen Burns egy „weird and arty record”, vagyis furcsa és művészkedő lemez – illetve hát a kevés tényleg öncélúnak érzett momentum (például a kicsit vicces dobgépek itt-ott) dacára én mégis inkább művészinek érzem ezt az alig egy barátokköztnyi zenés bemutatót. Az első, 333 című, több mint nyolcperces etűdtől nem érdemes megijedni, ezután rövidebb szerzemények következnek, alig fél óra után pedig már lehet is értekezni a hatásról, már ha van. És van. A már hivatkozott Patti Smith kollab mellett leginkább A Little Bit Of Sanity miatt.

A közreműködők sorában az előbb nem említettük meg a Silverlake Conservatory of Music kórusát, amely S. J. Hasman vezényletével a lemezt záró Lovelovelove című dalban ereszti ki a hangját – pedig hát igencsak fontos ez a társaság. Például azért, mert az öt éve rögzített lemez legkönnyebben éppen a Silverlake konzi weboldaláról (silverlakeconservatory.com) ér hető el: tetszőleges összegért cserébe letölthetjük Flea minialbumát. Ez a tetszőleges összeg akár nulla dollár is lehet, igazán nem mondható tehát, hogy az artista filléreskedne. (Ráadásul így a minden új zenét azonnal elérhetővé tevő kalózoknak sincs dolguk ezzel az anyaggal.) Hanem azért jusson eszünkbe az ingyenzenének való örvendezés meg a kalózkodás közben, hogy így a Silverlake-et rövidítjük meg, a bevételek ugyanis mind a zeneiskolát gazdagítják. Ugyancsak erről a weboldalról rendelhető a gyűjtőknek szánt bakelitkiadás potom hetvenöt dollárért, ebből összesen kilencszáz példány készült.

Talán még kapható.

(Flea: Helen Burns (EP) –Warner Bros, 2012)