Téli igényesség, nyári szabadság
Tótárpád Ferenc munkája idősebbeknek alkalmat ad emlékidézésre, a mulasztások pótlására és mélázásra a három évtized fölött. 1982-ben Páskándi Géza Az ígéret ostroma című drámáját később a Jurta Színházzal elhíresült Romhányi László rendezésében mutatták be, jelezve a gyulai példát követő programot: Kőszegen minden nyáron egy-egy új magyar történelmi drámát fognak bemutatni. Ezt éveken át tartották is, egészen a rendszerváltásig. Hazafias érzésben sohasem volt hiány, művészi színvonalban, gondolati mélységben annál gyakrabban. Az utolsó mai magyar történelmi darab Spiró György csúfondáros, tiszteletlen Kőszegőkje volt Kőszegen, már Merő Béla rendezésében, 1990-ben. Ezt követte egy évre rá Sarkadi Imre műve, a Kőmíves Kelemen, majd Pállya István piarista rendfőnök XVIII. század végi választási komédiája, a Ravaszy és Szerencsés,majd 1993-ban Macchiavelli Mandragórájával elkezdődött a klasszikus vígjátékok máig tartó sorozata. A nemzeti érzés pátyolgatásának helyét elfoglalta az igényes szórakoztatás programja. Merő Béla, Jordán Tamás, majd Znamenák István rendezéseiben persze más-más árnyalattal valósult meg ez a cél, de mindig sikert hozott.
Idén a Chioggiai csetepaté kivételes minőségével tűnik ki ebből a hosszú sorból. A jellegzetes nyári (nyáron elnézhető?) esetlegességekkel együtt, sőt talán azok révén is. („A színészek szeretnek téli igényességgel, nyári szabadsággal dolgozni” – olvashatjuk Jordán Tamás bon mot-ját a kötetben.)
Znamenák István rendezésében látszólag nincs nagy újság. Igaz, van benne egy görög kocsmáros (Némedi Árpád pompás megjelenítésében), aki castingot hirdet éneklő kislányok számára, ami manapság nem ritka színházi fogás, a derék jó szándékú kereskedő, Don Vicenzo meg mellesleg védelmi pénzt szedő keresztapa – ilyet is láttunk már. (Hevér Gábor pazarlóan ontja a jobbnál jobb színészi ötleteket a szerepben.) Az eredetiben ugyancsak jóságos bölcsnek tetsző jegyző is már-már pedofil vonzódás gyanújába kerül a kislányok iránt. (Erről Epres Attila gondoskodik fanyar-vidám komolytalansággal.) A casting módot nyújt valamennyi szereplő számára egy-egy közismert sláger előadására. Ezeknek kevés, többnyire inkább semmi közük a történethez, de üdítő a nyári szabadsággal élő színészek és az e szabadságot élvező nézők számára.
A legjobbak mégis a gyönyörűen veszekedő chioggiaiak. A felfortyanásra mindig kész nők (Pogány Judit, Nagy Mari, Parti Nóra, Bánfalvi Eszter és Szilágyi Csenge) és az asszonyok csatáiba bamba birkákként mindig belebonyolódó férfiak (Gazsó György, Kovács Zsolt, Takács Géza, Kocsis Pál és Formán Bálint). Pompásan lendületesek a kemény összecsapások, a fergeteges viták és verekedések. A jámbor chioggiaiak hirtelen haragja nem is olyan ártalmatlan, mint amilyennek a szerző elképzelhette, meg amilyennek egy könnyed vígjátékban lennie illenék. A rendező és a játszók, élve a nyári szabadsággal, olykor véres komolyságot engednek meg maguknak. A lélek feneketlen mélységeibe mártóznak meg kurta pillanatokra. Szörnyű indulatokat villantanak fel. Télen ezekből akár groteszk tragédia is összeállhatna.
A legvéresebb csata mégis csak nyomaiban látható: Parti Nóra és Bánfalvi Eszter összeszedi a harci szerszámokul használt edényeket, háztartási eszközöket, miközben komoran folytatják a szóbeli csatározást. Nem viccelődnek, pontosan tartják a mértéket. Tudják és tudatják, a tréfásan fel-felbukkanó és mókásan el-elfojtott dühök számára bármiből lehet gyilkos szerszám.
