Elképesztő az egészben az a cinizmus, amivel a történetek végére tesznek pontot a forgatókönyvírók. Például a Bauert játszó Kiefer Sutherland 24 órán keresztül küzd valakinek az életéért, és ha „rendes” amerikai filmet néznénk, biztosak lehetnénk benne, hogy a pasas a végén megmenekül. Hát, itt az utolsó óra 50. percében lelövik. Ahogy a felrobbanni készülő bomba is felrobban, amikor senki sem számít rá.

– Ez a sorozat annyira kiszámíthatatlan, hogy néha hitetlenkedem: mindezt meg merik csinálni a nézővel. Nyilván olyan mértékben hozzászoktunk a plakátokról, a könyvekből és a filmekből ránk zúduló erőszakhoz, hogy már csak az ilyen cinikus megoldásokra reagálunk. Igaziból a gyerekeknél is hasonlót látok. Játék közben egyre többször akarnak negatív figurával azonosulni – magyarázza Berg Judit, aztán elmeséli azt is, hogy az utóbbi időben gyakrabban kérnek tőle rosszul végződő mesét a gyerekek.

Rumini-sorozata kapcsán is szóba jött már, hogy észbontó tengeri küzdelmei közepette vajon keveredhet-e a főhős olyan szituációba, amelyben nem létezik jó döntés. Berg Judit éjszakákon át virrasztott, hogy kikeveredjen ebből a dilemmából, aztán arra jutott: ha az emberpróbáló élethelyzet végén ott a feloldozás, akkor talán a gyerek is elbírja, ha szenvedni látja a főszereplőt. (Azoknak a kedvéért, akik épp nem nevelnek nagy óvodás vagy kisiskolás korú gyereket, unokát: a Rumini nevű, rendkívül agyafúrt tengerész kisegér viszontagságairól szóló öt meseregény ma több száz magyarországi alsó tagozatos osztályban kötelező olvasmány, és óvodák nagycsoportjaiban olvassák fel fejezetről-fejezetre alvós meseként. Előadást rendeztek belőle a Magyar Színházban, készült belőle társasjáték, horgolt baba, póló, alakult Rumini klub és folyamatban van a rajzfilmverzió is, egyszóval Ruminiből kultusz lett, ő a magyar Harry Potter.)

Hogy mitől lett ekkora siker ez a széria, arra az író sem tudja a pontos választ. És bár élvezi a népszerűséget (Magyarországon viszonylag ritkán ismernek fel meseregényírókat az utcán), nem érzi, hogy bármi különlegeset tett volna. – Egyszerűen a Ruminiben minden benne van belőlem, ami jó. Pedig az egészet a szükség hozta. A legnagyobb lányom, Lilla kicsi korában állandóan azért könyörgött, hogy fejből meséljek neki. Ez nem ment mindig könnyen, főleg, amikor már terhes voltam a harmadik gyerekkel, úgyhogy egyszerre szoptattam és hánytam, ráadásul Lilu azt is kijelentette, hogy neki egeres mese kell, és kész. Elmondtam, hogy én egyetlen dologra vagyok még kapható: valami tengerészes, kincses, kalózos történetre, ami engem is ébren tart. A fél gyerekkoromat fiútársaságban töltöttem és kalandregényeket olvastam, úgyhogy ez nem esett nehezemre. A gyerek viszont nem engedett az egérből, így születtek a kompromisszumos egeres-tengerészes mesék, amelyek közül később jó néhányat leírtam karácsonyra, sőt rajzoltam is melléjük a kislányomnak. Ez a kézirat jutott el végül a Pagony kiadóhoz.

Van, aki szerint a Rumini konfliktushelyzeteit azért csípik annyira a gyerekek, mert érződik, hogy írásuk közben a szerző sem mindig tudja, hogy lehet a csapdákból szabadulni. Ha előre kiszámítható megoldásaim lennének – mondja Berg Judit –, az olvasók se tudnának egy rendeset izgulni rajtuk. A közönségtalálkozók leggyakoribb kérdése viszont mégsem ez, hanem, hogy mikor jön a következő rész. A négy elkészült Rumini-regény mellé kiadtak egy naplóregényt, az egyik szereplő, Galléros Fecó feljegyzéseiből. – Igyekszem minél több műfajt megmutatni a gyerekeknek. A könyvhétre jelent meg annak a színdarabnak a szövege, amely a Magyar Színház felkérésére készült, korábban sehol le nem írt hajóskalandokból, pillangóvá változott matrózokkal.

A következő olvasnivaló egy levélregény lesz: amit különösen nagy kihívásnak tartok, hogy a műfaji kötöttségek ellenére ugyanolyan fordulatos legyen, mint a többi Rumini-könyv. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a Veszedelmes viszonyokat is könnyebben olvassa majd nagykorában, aki végigizgulja ezt. A szériát lezáró ötödik regényről, a Rumini kapitányról pedig csak annyit árulhatok el, hogy irtózatos konfliktust kell majd megoldani benne, és hogy feltűnik a színen egy egérlány, aki a lényegi dolgokról némiképp eltereli a tengerészfigyelmet.

Addig is sakkozik Berg Judit, nem is akárkivel, Polgár Judittal. Kitaláltak ugyanis egy olyan kalandregényt, amelyik a kiskamaszokkal is megszerettetheti a sakkot. Ehhez persze az írónak is tanulnia kell a játékot. Teszi is, és hagyja, hogy beszippantsa ez az új univerzum, amelyiket talán a könyvben is sikerül modellezni. Ráadásul úgy, hogy a történet bizonyos szintjeihez gyakorló sakkfeladatok kapcsolódnak majd.

– Ifjúsági regényt írni új kihívás nekem – vallja be a szerző. De legalább ekkora felelősség a legkisebbeket megszólítani: az egy-két éveseket, akik életükben először találkoznak könyvvel. Ezért is büszke arra, hogy a Maszat nevű kisfiúról írt sorozatát a legendás Boribon-könyvekhez hasonlítják. Annál is inkább, hogy a sorozat indulása előtt tanácsot kapott írójuktól, a most 75 éves Marék Veronikától. – Elmagyarázta nekem, hogy a kicsik könnyedén elfogadják, ha egy kislány beszélget a játékmackójával. De azt a hibát ne kövessem el, hogy Maszat hozzászól egy igazi macskához, az meg válaszol neki. Ezt ugyanis nem teszi egyetlen gyerek sem.

Arról ugyan nem beszélgettek a Kockásfülű nyúl és Kippkoppék szerzőjével, hogy vajon miért nő írja a legtöbb gyerekkönyvet, de Berg Judit meg van győződve róla, hogy a férfiak ugyanilyen jó mesélők. – Csakhogy az anyák többször kerülnek olyan élethelyzetbe, ahol felolvasni kell vagy történetet kitalálni. Persze lehet, hogy csak arról van szó, az apák nehezebben lelik meg magukban a kisfiút. Márpedig ez alapfeltétel – legalábbis Ruminiék kiötlőjénél. Ő még ma is arra próbál visszaemlékezni kalandgyártás közben: mi nyűgözte le igazán a nyolcéves Berg Juditkát.

A gyerekek mind gyakrabban kérnek rosszul végződő mesét