Ekképp vélekedik barátnője is, aki szintén nem jártas a modern szépművészetekben, mindamellett nem érzi magát maradi figurának, amit számára az is bizonyít, hogy bőrének nagyobb felét rockos tetkók fedik. A pár elutasító véleménye általánosnak mondható. Megkérdeztem vagy félszáz, a Tettyén sétáló helybélit és turistát, s a megszólítottak 85-90 százaléka a pokolba kívánja a tavaly átadott acéltornyot.

Harsányan hirdeti, hogy egy másik kor kreatúrája

A pécsi Vadvirág Egyesület nem állt meg itt, hanem aláírásgyűjtésbe fogott annak érdekében, hogy a város bontsa le a kilátót. A tíz éve alapított, s főképp környezetvédelmi missziót vállaló civil szervezet ezernél több szignót gyűjtött össze, állítja az egyesület elnöke, Vargáné Vass Anikó. Be is nyújtották a polgármesteri hivatalhoz, ám onnan azt a választ kapták, hogy az ügyben a városi képviselő-testületnek kell döntenie. Ha a grémium igent mondana a bontásra, akkor a rombolás költségén túl muszáj még kifizetni több mint tízmillió forintot, mivel a kilátó alapvetően az unió pénzéből épült, s ha öt éven belül lebontják, az önkormányzatnak vissza kell térítenie a Brüsszeltől kapott támogatást. Így most az egyesület vár 2016-ig, és – talán –majd akkor indít újabb támadást az építmény ellen. Beszélgetésre invitáltam a Vadvirág vezetőjét és harcostársait – bevallva, hogy nekem tetszik a kilátó –, de Vargáné azt mondta, hogy ők nem kívánnak vitázni erről a förmedvényről. Nekik ez a véleményük, nekem más, mindenki tartsa meg a sajátját.

Mielőtt folytatnánk, ejtsünk pár mondatot a kilátóról és környékéről. A Mecsek Pécs fölé magasodó vonulatai közül a városközponthoz legközelebb eső emelkedő a Tettye. Ide építette a XVI. század elején Szatmári György püspök a nyári rezidenciáját. A palotáról nem maradtak rajzok, így az eredeti állapotra legfeljebb következtethetünk. A török időkben derviskolostorrá alakították az épületet, a palota később is átesett több változáson, majd a XIX. században pusztulásnak indult. A múlt században már csak rom volt, amelyet 1978-tól nyaranta színházként hasznosítottak.

Az omladozó épületmaradvánnyal és a körülötte lévő funkciótlan, néhol már elvadult parkkal Pécs akart valamit kezdeni, amikor a baranyai megyeszékhely 2010-ben Európa kulturális fővárosa lett. A rom környékének átépítésére az önkormányzat pályázatot írt ki, s a zsűri által legjobbnak tartott tervező teamek egy újfajta parkot álmodtak ide. A romot biztonsági okokból kissé visszabontották, a hegyoldalt támfalakkal erősítették meg, és teraszokra tagolták. Legalul megépítettek egy attraktív (s azonnal roppant népszerűvé váló) játszóteret, a keleti oldal végpontján álló borház mellé meg – belvárosi egzotikumként – kétezer négyzetméternyi szőlőt telepítettek. A rom délkeleti oldalán felépítettek egy két emelet magas, téglahasáb alakú kilátót, rozsdás acéllemezekből. Ez a barna matéria és az egyszerű geometriai forma ad azóta stílusegységet a helynek, mert acélból készült az épületet határoló korlát, s a rom immár mennyezet nélküli „termei”-ben ötven acéldoboz kínálja magát leülésre.

A kilátó tervezője, Dévényi Márton egy pillanatig sem gondolkodott kőépítményben, hisz jelezni akarta: nem a régi palota egy darabját kívánja visszaállítani (hiszen nem is tudja, milyen volt), s nem is akarja kitalálni, milyen lehetett. Dévényi nem hamiskodott, nem archaizált, nem epigonkodott. Az acélkilátó csak a leomlott palota sarkának méretét és arányait jelzi, de harsányan hirdeti, hogy ő már egy másik kor kreatúrája. Abban, hogy a kilátó nem akar hasonlítani az eredeti épülethez, nem a tiszteletlenség, hanem épp a tisztelet gesztusa sejthető. A rozsdás acél azért is találó, mert éppúgy machináció nélküli anyag, mint a romok vakolatlan köve, s éppúgy erőt és elmúlást jelképez, mint a falmaradványok.

Mindamellett tény, hogy lehet fogást találni a művön, mert például a fémülőkékre – tekintve hogy vagy hozzájuk fagyunk, vagy rájuk sülünk – párna nélkül ráülni senkinek sem ajánlott. De az is való, hogy az ülőkék esztétikusak és vandálbiztosak, s ez utóbbi nem mellékes egy parkban, amely éjjel vigyázhatatlan.

Ha a kilátó lebontását nyíltan képviselő egyesület nem is volt hajlandó vitát nyitni, a romok közt andalgók nem zárkóztak el egy kis művészeti párbeszédtől. Miután elmondták, hogy miért látják csúnyának, ormótlannak, gusztustalannak, fölrobbantandónak a kilátót, próbáltam őket győzködni az épület értékéről. Kérdéseim, érveim alig néhányukat bizonytalanítottak el. Közülük az egyik Szabó Rafael, aki tizenévesen anyjával Budapestről Franciaországba költözött, s most 27 évesen a pécsi egyetem francia szakára jár. A képzőművész felmenőkkel is rendelkező diák először rondának minősítette a kilátót, később, „piszkálódásom” hatására, már arról meditált, hogy amikor az Eiffel-tornyot 1889-ben átadták, a párizsiak többsége utálta és „Csúfság”-nak titulálta, aztán amikor szóba került, hogy az ideiglenesnek tervezett vasszörnyet lebontják, a város kiállt érte. Ma is sokan csúfnak tartják, de Párizsnak mégiscsak ez lett az emblémája. A francia szakos fiú nem tartja kizártnak, hogy ez a kilátó is emblematikussá válhat, mert egyedi és összetéveszthetetlen.

Amúgy ezt hangsúlyozták azok is, akiknek tetszett a városra remek panorámát nyitó, tízméteres torony. Őket meg azzal igyekeztem elbizonytalanítani, hogy a bontáspártiak álláspontját szajkóztam.

– Dehogy kell lebontani! – vágta ki a programozásból Budapesten élő Dér Gábor, aki expécsi, és feleségével a városba visszalátogatva mászta meg a tornyot. – Úgy jó, ahogy van! Szellemes és izgalmas. Az meg jót tesz neki, ha vitatkoznak róla. Híre megy.