(Jó tanácsok) „A kulcskérdés itt a cukor. Hogy az ne ingadozzon. Azt kell beállítani. Na most ilyen szempontból a legrosszabb opció ez az alkoholmentes Törley, amire rákaptál kínodban. Az egy cukorbomba. Abból egy fél pohár az egekbe küldi a cukrot. Ami aztán egy óra múlva lezuhan. Akkor eszel egy fél tábla csokoládét. Mire a cukor fölkúszik megint. Ha ezt iszod, akkor hiába nem iszol, akkor már akár ihatsz rendesen is… A legjobb a limonádé.”

„A limonádéval az a baj, hogy olyan savat csinál, hogy elfehéredik a rézkilincs, ha rálehelsz. Zöld tea, csakis zöld tea! Az mindenre jó! De nem ez a zöld tea, amit itt kapni, nem, igazi kínai zöld tea. Hogyhogy hol? Hát Kínában. Ki kell ugrani érte. Nem olyan nagy dolog az manapság. Hozol egy kilót, az egy fél évre elég.”

„Májtea! Érted? Májtea!”

„Ha a májad kezd rendbe jönni, akkor nem megy már fel a cukrod! Úgyhogy nyugodtan nyakalhatod a nejlonpezsgődet.”

„Paradicsomlevet igyál! Igaz, hogy szétmarja a gyomrodat, de hát annak úgysem volt még semmi baja…”

„Járjál sokat, és akkor azt iszol, amit akarsz, nem megy fel a cukor. A cukrot le kell járni. Mást nem kell vele csinálni, csak lejárni. Megszomjaztál, iszol valami jó cukros narancslevet, gyorsan felszaladsz kétszer az ötödikre, és kész. Hogy utána megszomjazol? Hát akkor iszol, és szaladsz föl megint. Legalább eltelik a napod valahogy. Én így sörözök. Megkívánom, na, mondom, Lajos, igyunk egy kilométer sört. Vagy kettőt. Esetleg bedobok egy ötemeletnyi stampedlit előtte. És már indulok is.”

„Szóda! Szóda, semmi más!”

„A sok szódától impotens leszel! Csapvizet igyál. Avval spórolsz is.”

„Az alkoholmentes sörből nem lehet baj. Mi az, hogy rossz? Hát rossz. Mi nem rossz? Mi nem rossz ebben a félretoszott, átkozott, elfuserált életben? Mi nem rossz?!”

„Májtea!”

„Májtea? Egy frászt! Máj! Máj, apukám, máj! Hozok én neked egy olyan májat, hogy hét nyelven beszél. De szerbül biztosan. Kiszaladunk, és ott válogathatsz. Egy milláért már olyan májat kapsz, hogy beszarsz. Bedobjuk a hűtőtáskába, még jól elbúcsúztatjuk a régi májadat, azért már úgyse kár, itthon meg, pikpakk, beteszik neked az újat.”

„Megműtöm, ez csak egy kicsi sérv. Lehet, hogy nem is altatom. Hm… Mit iszik? Bort? Ugyan! Csak? Hát akkor? Mennyit? Kettőt? Csak kettőt? Ugyan! Minálunk aki bort iszik, az nem iszik. Hogy már nem is iszik? Bort se? Hát miért nem iszik? Minálunk, Erdélyben…”

„Semmit. Soha. Soha többé. Amíg él. És akkor sokáig fog élni. Annyi szép dolog van a világon. Maga művelt ember. Olvasson még többet, hallgasson zenét, járjon színházba, operába, egyen jókat, írjon szépeket, meglátja, megnyílik az élet maga előtt…”

„Megnyílik, az biztos… Csak bele ne essél.”

„Májtea!”

(Mellékhatás) De én persze fölvilágosult ember lévén tudom, hogy itt csak a tudomány segít, a rohamléptekkel fejlődő orvostudomány, vagyis a korszerű gyógyszerek. Szedek is belőlük egy jó marékkal naponta. A legtöbb gyógyszer arra szolgál, hogy balanszírozza a másik gyógyszer nemkívánatos hatását. De a balanszírozó is okoz bajt, amit egy harmadik típusú pirulával kell kivédenem. És gyógyszert szedek a gyógyszerre. Dúl bennem a gyógyszerek háborúja.

Esténként pedig, évtizedes szokásommal szakítva, nem Krúdyt olvasok és Csehovot az ágyban, hanem a gyógyszerfelhasználók számára mellékelt betegtájékoztatókat. Nincs azoknál érdekfeszítőbb és tanulságosabb olvasmány.

És ha pár hét, hónap múlva a Pozsonyi úton összefuttok velem, és arra figyeltek föl, hogy miközben levegő után kapkodok, szájam zörög a szárazságtól, semmiféle szexuális érdeklődést nem tanúsítok hölgy ismerőseimmel kapcsolatosan, viszont minden egyes útba eső árnyékszékre betérek. Miközben szükségemet végzem, egy kicsit szunyókálok, melleim tekintélyesre növekednek, belőlük csöndesen csordogál a tej, viszont ha szóhoz jutok és érthető, amit hebegek, akkor menstruációs rendellenességekről panaszkodom.

Arcom felpuffad, szemem, szájam idegesen rángatódzik, bőrömön vörös foltok ütnek ki, melyeket mélyebben fekvő lila ödémák és harsányan viruló csalánkiütések tesznek változatossá. Ebből fakadón persze kétségbeesetten vakaródzom, már amennyire karom mozgását koordinálni és fegyelmezni tudom, de hát nemigen tudom, végtagjaim görcsös vitustáncba kezdenek, s e rángás csak a szoborszerű görcsök beálltával csillapodik némiképp és időlegesen, hogy aztán fokozottan jelentkezzen újra, egészen addig, míg össze nem esem, és a kiérkező orvos már csak a hirtelen szívhalál beálltát tudja megállapítani – nos, akkor tudhatjátok, hogy meggyógyultam.