Kabinetalakítások
A körúti mintegy életmű-válogatásban inkább ennél álcázottabb művek találhatók. A híres Szamártestamentum-sorozat, amely a Dürer előtti, még nehézkesen középkori fametszetvilágot fordítja át frivolan és jókedvűen huszadik századira, és amelynek az apokrif voltát nem egyszerűen a vidám üzekedések magyarázzák. A középkor még meg nem rontott, vaskos erotikája lényegül át jelenkori iróniává anélkül, hogy eredetét elveszítené, de vonalról vonalra, figuráról figurára haladva lehetne csak kimutatni, miként történik mindez.
A Psziché-rajzok, a Weöres Sándor koholta poézishez készült illusztrációk ugyanígy járnak el a rokokóval. Nem klasszicisták, nem biedermeierek: Gyulainak arra is volt gondja negyven éve, hogy a magyar tizenkilencedik századelő nem járt korstílusokban az élen. Képvilágát tehát ahhoz az ide késve, szakadozottan érkezett modorhoz igazította, amely hatott a költemények fiktív korában. Pajzánnál kevésbé ártatlan jeleneteit, szép keblű hölgyeit és korántsem tartózkodó gavallérjait következésképp úgy jelenítette meg, hogy azok nem kevésbé koholt időszerűséget tanúsítanak.
Ugyanilyen kétes módon korszaka az illusztráló Gyulainak a tizenkilencedik századvég, a huszadik századelő. Mostani kiállításának plakátján egy eredetileg kilencszázhetvenötben rajzolt Bajnok, amely a barna fotográfiák merev büszkeségét, a kihívóra pödrött bajusz és a mellkast beborító ordók makacs részletességét oly rezzenéstelen alapossággal adja elő, hogy arra a humoros momentumra, miszerint a velocipéd kereke szögletes, már szinte szükség sincsen. A tengerparti, állig fürdőruhás nagymamák, a porszemüveges, porköpenyes sofőrök (sőt: chauffeurök), az italt reklámozó plakáthölgyek olyan aggályos hitellel keltenek nosztalgiát, hogy a nosztalgia azonnal szerte is foszlik.
Jó példadarabja a Kisch-illusztráció Gyulai mesterségbeli tökélyének is. Nem volna olyan erős a dramaturgiája, ha a szóban forgó kapu nem az egykori acélmetszetes precízség, e régen kihalt illusztrációs technika hitelével jelenne meg. Tojássor az íven, kartusok a kapuszárnyon, domborművek és félplasztikák csupa pontozott aprólékossággal, amely pontokat a grafikus mind tollal, azaz egyedi rajzzal állított elő. Ezekkel a tollrajzaival mindig megtévesztette, majd azonnal elbűvölte híveit Gyulai. Metszetnek, de legalábbis rézkarcnak tetszett minden Psziché-kísérőrajz, még a vonalkázást is teljesítették az egyedi grafikák, tollrajz a korabeli reklámnak beillő automobillap, tollal rajzoltak az álmontázsok is a tengerparti jeleneteken.
Nem mintha más technikáknak nem volna mind fölényes mestere. A darabos középkor-illusztrációk olyan linóleummetszetek, amelyeken minden kemény vonal, linóleumnak ellentmondó szálkás aprólékosság fametszethez illő. Az Orrszarvút rajzoló viszont olyan dús fametszet, amelynek a sűrű szövedéke a metszést tagadó bravúr. Mester-litográfiák és pompás rézkarcok váltják egymást a teremben, és a jelek szerint mostanában Gyulai variálja az eszközeit: egykori rajzait metszi, és korábbi rajzait teszi át nyomatokba.
Röviden: minden eszköz felvonul a kissé hevenyészett tárlaton, amelyet ez a különleges művészet valaha is felhasznált. Gyulai mindig úgy volt illusztrátor, hogy soha nem rajzolt irodalmat. Ezzel szemben elképesztő érzékkel és tudással ismert, érzett át korokat, korstílusokat és korhangulatokat, és változtatta őket maivá és egyénivé. Bármily lapos a hasonlat: teljesítménye valahogy a színészóriásoké. Mert valóban átél, hitelesen alakít középkort, rokokót, fin de siecle-t, de a színészóriásokhoz hasonlóan mindig félreismerhetetlen, messziről sugárzó egyéniség marad. Dramaturgiája – ha még emlékeznek erre – brechti.