A PhD-képzésben tanuló Galambos Imre visszatekintve azt mondja, hogy ottani tanulmányainak éppen abban a második felében kezdett komolyabban érdeklődni a saját tárgya után, s kezdett intenzíven foglalkozni az írás, a régi kínai írás képi részével. Azzal, hogyan áll össze egy írásjel. Magyarul ortográfiával.

Több olyan elemet is találunk a családi legendáriumban, ami valahogy kapcsolódik Kínához, az út mégsem volt kikövezve az ortográfiához. Az egyik nagymamája kazah volt, s a férjével egy ideig az észak-kínai Harbinban éltek, a nagy orosz vasútépítések idején. Aztán jöttek lassan nyugatra, előbb Csitába, majd Orenburgba és Baskíriába, hogy aztán a lányuk onnan Moszkvába menjen egyetemre, majd férjhez egy magyar diákhoz. Szolid persze a kínai elem, de az orosz anya még beszél tatárul és baskírul, így megérti a török nyelveket. A magyar és orosz anyanyelvű Galambos Imre angolul és franciául tanul, de belevág a latinba és az ógörögbe is. Aztán a másfél éves kilátású katonai szolgálat is sarkallja, hogy éljen egy adódó alkalommal. Valakitől hallja, hogy lehetne Kínába jelentkezni egyetemre, ahol a kínai nyelvet és irodalmat tanulhatná. Megpróbálja, s hamarosan a tianjini Tanárképző Egyetemen találja magát – egy seregnyi japán diák társaságában. Ez a ráadás: a kínai mellett megtanul japánul is.

Az 1980-as évek végi Kína sivársága azonban nagy csalódás, két év után ott akarja hagyni az egyetemet. A szülei beszélik rá, hogy csak halasszon egy évet, ezalatt utazik, de aztán elvégezve még egy harmadik évet, végül hazajön. Itthon befejezi a tanulmányait az ELTE kínai szakán, majd egy hölgyet követve két évet „turistáskodik” Texasban. Innen Kaliforniába teszi át a székhelyét, ahol elkezd a Berkeley Egyetemre járni, előbb masters-, majd PhD-képzésre. Ami teljesen más az addigi egyetemi tapasztalataihoz képest, az a könyvtár, ami nagyon nagy távlatokat nyit meg előtte. Tehát ha valaki mondjuk Henan tartomány XIX. század végi időjárás-jelentéseire kíváncsi, az is megvan, s természetesen folyamatos a könyvtárfejlesztés. Végig dolgozik, hogy fedezni tudja a tanulmányait, s ennek keretében kerül kapcsolatba azzal a bizonyos antik kereskedővel is. Egyszer egy teljes évet is kihagy munka miatt. Egy szilícium-völgyi cégnél fél évig teszteli egy szoftver japán verzióját, a másik fél évben pedig Santa Barbarában tanít kínai irodalmat és történelmet.

Összességében a szünetekkel együtt hét évet tölt az egyetemen, doktorál, s elindul haza. Pontosabban előbb Londonba. A British Library ír ki egy pályázatot: az International Dunhuang Projecthez keresnek olyan embert, akinek a számítástechnikai felkészültsége is megvan, s nagyjából azokat a nyelveket beszéli, amelyeket ő. A londoni állásinterjú után vonattal hazajön, s itthon éri a hír, hogy már mehet is vissza.

Dunhuang egy város Kína Gansu tartományában, az egykori selyemúton. Hol határváros volt, hol nem, de mindig fontos kereskedelmi megállóhely, ahol a jól faragható kőzetbe rengeteg kisebb-nagyobb szentélyt vájtak az idők során. Ezek egyikében 1900-ban a barlangtemplomokat felügyelő, Wang nevű taoista szerzetes egy falat áttörve iszonyatos mennyiségű kéziratot talált. Ezek egy tekintélyes részét Stein Aurél, majd a maradékot a francia Paul Pelliot, a japán Otani Kozui és az orosz Szergej Oldenburg vitte el, minek következtében azóta is szerteszét vannak a világban. A kínaiak későn kaptak észbe, és azóta is fájlalják „nemzeti örökségük” e részének elvesztését, s azóta is többször lett az ügy politikai szándékok tárgya. Az említett urakat, de főképp Steint lényegében piszkos gazemberekként emlegették, s a különböző nyugati múzeumokba került anyagok ottlétének jogosságát – mondjuk úgy – vitatták.

Az International Dunhuang Project lényege, hogy digitális úton mindenki számára elérhetővé teszik a teljes anyagot, illetve minden iratot, amely a keleti selyemútról kerül elő. Május közepén közel 367 ezer digitális kép volt hozzáférhető a kéziratokról. Ebből már több mint 70 ezret Kínában készítettek.

Galambos Imre menedzserként a projekt Kínára, Japánra és Oroszországra kiterjedő feladatait intézi. Emellett a kínai kéziratok paleográfiájával foglalkozik, miközben érdeklődése fokozatosan a régi kínai kéziratok felől a középkor felé tolódik. Ez természetesen annak köszönhető, hogy ennek az időszaknak a termékeivel kerül kapcsolatba. Az alapérdeklődése azonban az írásjelekre, a standard írásmód melletti variánsokra irányul. Ez a fókusz viszi őt a tangut írás tanulmányozása, egy új nyelv, egy holt nyelv elsajátítása felé, amelynek írásrendszere a kínainál „sokkal szebb és sokkal bonyolultabb”.

Egyébként a régi kínai és közép-ázsiai kéziratokkal foglalkozó tudományos közösség nem túl nagy. Ókori kínai kéziratokkal Nyugaton méltányolhatóan mintegy harminc ember foglalkozik, s nagyjából ugyanennyi, jórészt franciák, a dunhuangi kéziratokkal. Ugyanakkor ez a szakma felvirágzóban van Kínában, ahol ez egyre inkább a nemzeti önbecsülés részévé válik. Dunhuangi kéziratokkal több száz, az ókoriakkal több ezer kínai kutató foglalkozik ma már. Mivel a kínai régészet nagy boomja is éppen zajlik, meglehetősen nagy számban kerülnek elő új kéziratok is. Minden magára valamit is adó kínai egyetem kéziratgyűjteményeket halmoz fel, a legkülönbözőbb forrásokból. Szabályos fegyverkezési verseny zajlik. Az új kéziratok nyilvánossá tételének módját korábban érték széles körben kifogások, de mára sokat javult a helyzet. Ez is a büszkeség részévé vált, s nagy apparátussal, jó minőségben végzik ezt a munkát. A kínai elit nagyon fontosnak tekinti mindezt, s az olyan tudósokat, mint a kínai írás legfőbb szakértőjének tartott Qin Xiguit, a Fudan Egyetem professzorát a szó szoros értelmében „nemzeti kincsnek” tartják.

Galambos Imre időnként el-elkalandozik a kínai és a tangut karakterektől. Sokat foglalkozik a japán Otani Kozui közép-ázsiai expedícióival, de lefordítja angolra Alekszandr Verescsagin, a híres festő öccsének beszámolóját az 1900-as blagovescsenszki mészárlásról, amikor az orosz katonák több ezer kínait hajtottak bele az Amurba. A publikációs listáján csak két olyan tételt találtam, amelyben előfordult Stein Aurél neve, mégis adódik a kérdés a Dunhuanghoz „legközelebb eső” mai magyarhoz, hogy áll ma a híres utazó kínai renoméja. Elmondja, hogy a húszas években beinduló kínai nacionalizmus volt az, ami nagyon megviselte ezt a hírnevet. Általában sem szerették ekkoriban a nyugati utazókat. Az Indiana Jonesnak mintául szolgáló Roy Chapman Andrewst például addig macerálták, amíg elhagyta Kínát. A legrafináltabb, a svéd Sven Hedin úgy tudott maradni, hogy deklaráltan kínai–svéd expedíciókat indított. Steint viszont különösen kipécézték, s negyedik expedícióján, amelyről ő maga sosem írt, kitoloncolták. Ma azonban, főleg tudományos körökben, sokat enyhült a megítélés hangneme, és Stein szakmai eredményeit a kínaiak is elismerik.

Galambos Imre munkája a Dunhuang Projectnél befejeződőben van. Hivatalosan fizetés nélküli szabadságon van, de a legutóbbi két fél évet már a párizsi polgármester, majd egy francia alapítvány ösztöndíjának segítségével töltötte a Párizsban őrzött dunhuangi kéziratok vizsgálatával. Szeptembertől pedig a premodern sinológia előadója lesz. Nem akárhol, a Cambridge-i Egyetemen.

Névjegy

GALAMBOS IMRE 1967-ben született Szőnyben. 1987–1991 között megszakítással kínai nyelvet és irodalmat tanult a tianjini Tanárképző, majd a Nankai Egyetemen. 1991–1993 között az ELTE-n tanult kínai nyelvet és irodalmat, majd diplomázott. Két év texasi tartózkodás után 1995-től 2002-ig a kaliforniai Berkeley Egyetemen tanult, s előbb masters-, majd PhD-fokozatot szerzett. 2002 óta a londoni International Dunhuang Project munkatársa. 2011-ben a párizsi polgármester, majd a Maison des Sciences Alapítvány ösztöndíjasa volt. 2012 szeptemberétől a Cambridge-i Egyetem előadója lesz.