Felettébb emlékeztet Varga Zsolt Villamos című képe a hatvanas évek elejének magyar modernizmusára. Arra az átmeneti igyekezetre, amikor festők serege próbált egyszerre mindent – elsősorban a saját korábbi piktúráját – geometrizálni. Csík lett a házfal, sáv lett az ember, a látkép ugyan látkép maradt, de négyzetre és téglalapra felkockázva. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a pótkonstruktivizmus tarolt a murális megbízásoknál, kő- és üvegmozaikok tömege készült akkoriban.

Mátyási Péter: Cím nélkül 00339. 2012. Vegyes technika, vászon, 60 × 40 cm

A huszonhat éves Varga szerényebb anyagokkal dolgozik. Ő rétegelt lemezből és kartonpapírból vágja ki barna, sárga, szürke téglalapjait, s ragasztja talán vászonra városi tájképeit. Ezek, ha következetesek, nem kevésbé monotonok, mint fél évszázaddal ezelőtti elődeik. Az applikációs technika legfeljebb akkor segít rajtuk, ha rövidülésben homlokzatborítást vagy kőburkolatot jelenítenek meg. Szerencsére azok a művek vannak többségben a Várfok utcában, amelyeken egy kifeszülő vörös ernyő, egy ágas-bogas fa immár megfestett sziluettje, egyszóval valami görbe, valami organikus kontrasztál a gépies kockarenddel. Varga jól bánik a színekkel, ezek a sziluettjei a finoman hangolt plakátok emblematikusan egyszerű síkformáival hatnak, olykor olyan bravúrosan, mint a rátéttechnikából kikerekedő Tócsa bizarr tükröződése.

Három fiatal művészt szállásolt el ezúttal a galéria a címbeli három szobába, közülük a legidősebb is az idén lett harminc. S ha friss diplomájukon kívül más nem, az a korosztályukra jellemző vonás mindenképpen összekapcsolja őket, amelyet egyediségre törekvésnek, a feltétlen eredetiség igényének nevezhetnénk. Alighanem a jóval a születésük előtt született koncept hatása ez még mindig. A dolog az eredethez képest legfeljebb annyit változott, hogy ha az alapítók szerint a gondolat, az idea volt a lényeges, és tökéletesen lényegtelen a megjelenése, a megtestesülése, ma mintha a képi kifejezésekhez, bármely vizuális teljesítményhez kellene eredeti, sosemvolt ötletet, koncepciót előállítani.

Ami Vargánál az applikáció, az Nagy Benjáminnál a tréfa. Ő gyakran szóvicceket fest meg, vászonra, akrillal, és szintén nem áll tőle távol az emblematikus, a tőmondatos ábrázolás. Süllyedő hajója nem más, mint egy szabályos képtérre dőlésszögben ráfestett tengeri tájkép, Mérkőzése egy teniszpálya közepére beállított pingpongasztal (az egész egy még nagyobb pingpongasztalon?), Váratlan fordulata tört jégtáblák tetején egy csokor színes gerbera. Diákos tréfánál többet és szótlan szemléltető ábránál dúsabbat Árvíz kettőezertíz című képe kínál, amely makett-templomával és makett vízözönével megpendíti az esemény drámáját is, óhatatlanul groteszk voltát is.

Mintha mindenki egy kissé szerepet játszana. Mátyási Péter például azt, hogy ő egy építésziroda távlati ábrázolásokat készítő grafikusa, valamikor a számítógép alkalmazása előtti időkből. Szépen, pontosan és a szemnek sokat nyújtóan csinálja. Csupa cím nélküli, csak számokkal megkülönböztetett vászna és rostlemeze között a numero 00314 csupán modern homlokzatábrázolás az ezzel óhatatlanul együtt járó higiénia- és korszerűség-élménnyel, míg a Cím nélkül 00313 már ennél többet is ad. A fehér falak és a szürkés árnyékok, az üveglapokon tükröződő felhőnyomok, sőt fent, a kék égen a stilizált, de mégiscsak felhők engedékenyebb képélményt kínálnak.

Magyarán: Mátyási szobája-terme is ott válik izgalmassá, ahol a maga szabta doktrínától elszakad. A legtöbb eszköze ehhez neki van. Mintha folyamatosan provokálná a geometriát, vékony, racionálisan szabályos vonalai fehérből barnába, kékből vörösbe tűnnek át, a maguk módján pasztózusan, mígnem eljutunk a csaknem kétméteres idei vásznakig. Ezeken is majdnem steril, indusztriális a látvány, konstrukciók, traverzek, talán rendező-pályaudvar felsővezetékekkel, ám a (havas?) foltos fehérségek az egyiken, és a már-már hatalmasan szürreális (hó?) pászmák a másikon, kötetlen, teljes, és valóban eredeti képélménnyel szolgálnak.

Azaz illik a fent elkezdett visszaemlékezést azzal befejezni, hogy ugyanazokban a hatvanas években a stúdiókiállításokat csupa Braque-ot és Picassót utánzó kubizmus töltötte meg. Eldöntendő, hogy az akkori fiatalok uniformis megjelenése hasznára vagy kárára volt-e a festészeti jövendőnek.