Noha nem vezérel a nekrológírás szándéka, a Brothers arról győzött meg, hogy Fehér a honi kortárs tánc szcéna legeredetibb képviselője – volt. A fölütés szellemes dúvad burleszket ígér:Dózsa Ákos, Fehér Ferenc, TR. Szabó Gyurka, Szitás Balázs gyorsgyaloglásszerű, komikus láb- és karmozdulatokkal fut át a színen; a ragyogó karakterekből verbuvált négyes olyan, mint a grundon a bőrt kergető (öreg)fiúk. A régi idők focija etűdben az emberi testrészek helyettesítik a futball-labdát: Dózsát leeresztik-felfújják, a karjával dekáznak, vagy Fehér fejét ütögetik a földhöz. A kriminális kvartett egyedül abból űz sportot, hogy kifinomult fantáziával alázza, vegzálja, fejeli le a másikat – szokásból, pókerarccal. Azonban a blueszal és countryval fűszerezett elektronikus zenére aprólékos pontossággal, ütemre kidolgozott gesztus- és mozgásnyelv kisvártatva egyhangúvá válik, s kezdetét veszi a bágyadt ötletelés, geghajszolás. A negyvenperces, üresjáratokkal teli opus olyannyira erősen idézi az oeuvre némely darabját (Dűnék, Tao Te), hogy már-már repríznek hat, emellett Fehér fölvonultatja a komoly válságtüneteket mutató műfaj összes közhelyét.

Ezek az alábbiak: öltözés-vetkőzés, indokolatlan meztelenkedés, komputerjátékok ihlette epizódok, testépítő alappózok, klasszikus balettparódia, harcművészeti elemek, kúszásmászás-vergődés-esés, infantilizmus, rögtönzés(nek mondott időrablás). Így az ernyesztő együgyűség sokban emlékeztet a Bloom!: Közel a vég, és a Hodworks: Ahogy azt az apám elképzelte című tikkasztó kudarcaira. Enyhítő körülmény, hogy – ellentétben a Hodworks kényszeres hímtagmutogatásával – ezúttal pőre tomporokat bocsátottak közszemlére; melyek olyannyira nyújtottak vonzó látványt, mint az a fonnyadt banán, amit az egyik fád tusakodásban használtak fegyverül.

A satnya szabványirányzat, amelyet immáron Fehér Ferenc is követ, a kukkoldával ötvözi a kisdedóvót, miközben tüntetően száműzi a táncot a deszkákról. Lehetséges, hogy ez a fesztiválokon dívott tiszavirágtrend, ám a fizikailag kirobbanóan dinamikus, előadóként pompás (ezúttal neutrális) Fehér esetében zsákutca. Olyan kínosan értelmetlen, mint amikor a vadnyugatias muzsikára komponált vadkeletiségben fókaként siklik egy fénycsíkban. A fásult férfiabszurd leginkább azért kiábrándító, mert jellegtelen. Annak zsigeri átérzésére, hogy az alpárisága, brutalitása milyen mesterkélt-stilizált, elég várakozni a buszmegállóban a Blahánál, majd fölszállni a 7-esre.

Mindemellett – a citált, tánctól viszolygó tánctársulatok fiaskóihoz hasonlóan – a Brothers élvezeti értéke elenyésző. Részint mert nem eléggé rossz. Ellenpéldaként említendő a Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett tavalyi Mózes, avagy a Tízparancsolata. A lebutított, óvodai Disney-kifestőkönyvvel, kímélő gyermektornával, NDK-s rövümotívumokkal elegyített Biblia-esztrád csemege a kulturális csapások ínyenceinek. A bukáshoz formátum kell – és a hajdanán különleges teljesítményekre képes, karizmatikus Markó, aki mesélőként egy vándorbotra támaszkodva vészelte át az estét, (ebben is) bizonyította klasszisát. Hajlok rá, igaz a kiplingi tétel: ha átéltél már diadalt és katasztrófát, rájössz, a kettő egykutya.

Tüntetően száműzték a táncot