Az Hasta la vista! alapja egy igaz történet, melyről dokumentumfilm is készült. A játékfilm esetében hogyan alakult végül a valóság és a fikció viszonya?

A dokumentumfilm egy angol férfiról szólt, aki mivel Nagy-Britanniában tilos a prostitúció, egy barcelonai bordélyházba ment. Egy évvel később feladott egy hirdetést, hogy élményeit leírva társakat toborozzon. A legtöbben felháborodtak ezen, de egy vak fickó, meg egy motorbalesetben lebénult tolószékes férfi elkísérte. Egyszóval nem voltak barátok, mint az Hasta la vista!-ban, de még ennél is nagyobb különbség, hogy a valóságban a szülők elkísérték a gyerekeket. A mi történetünkben viszont meglógnak otthonról és kalandoznak egy keveset a neves borvidékeken. Bár az igaz történet érdekes, de kevés lett volna egy egész estés játékfilmhez, pláne egy road movie-hoz. Így hozzáadtunk nem kevés kalandot és humort – nincs mese, valamivel motiválni kell az embereket, hogy megváltsák a mozijegyet.

Az utóbbi egy évben megugrott a mozgássérült emberekkel foglalkozó filmek száma. Az Életrevalók minden rekordot megdöntött Franciaországban, a Surrogate-et pedig már most Oscar-esélyesnek tartják.

Az Hasta la vista! előbb készült, mint az Életrevalók és a Surrogate, melyet még csak a Sundance-en mutattak be. De úgy gondolom, véletlen, hogy ez a három film így összejött. Az enyémet inkább ahhoz a sok ezer romantikus filmhez hasonlítanám, melyekben fiatalok keresik a szerelemet és a szexet, és a fő motivációs erő a szüzesség elvesztése. Annyiban különlegesebb, mint a nagy átlag, hogy a három szereplőnek szinte esélye sincs normális kapcsolatra, esetükben a bordélyház a kézenfekvő megoldás.

Akkor miért kellett segítségül hívni a szentimentalizmust?

A szentimentalizmusra mindenkinek van igénye, még annak is, aki ezt tagadja. Valóban veszélyes játékot űztem, de az érzelmi pirulák használata elengedhetetlen a moziban – már ha van az embernek érzéke ahhoz, hogy „belője” a jó ízlés határát.

A romantikus komédiákban ma már szinte elvárt dolog az alpári (al)testi humor – ezt viszont elkerülték.

Ebben a kérdésben konzervatívak voltunk. Ha a néző fantáziáját sikerül beindítani, az sokkal többet ér, mint ha valamit direktben megmutatunk a vásznon.

Az Hasta la vista! egyik jelenetében a három főhős szekírozni kezd egy holland csoportot. Nem gondoltam volna, hogy Belgiumban ilyen indulatok léteznek.

Hogyne volnának. Tele vagyunk előítéletekkel. Például, hogy a hollandok hangosak vagy sóherek. Ez még mindig jobb, mint a holland viccek, melyekben a belgák mindig ostobák. Az összes klisét „bejátszottuk” az említett jelenetbe. Ez nyilván szimbolikus szándékkal történt, meg azzal a dramaturgiai céllal, hogy megmutassuk: a mozgássérültek is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Esetünkben ugyanolyan gyarlók. Ironikus persze, hogy az Hasta la vista!-t Hollandiában remakelik majd, és ott a holland turisták németek lesznek. Minden társadalom szemében vannak olyan csoportok, amelyeket a többség boszszantóan különbözőnek tart.

A filmben nemegyszer elhangzik, hogy: bassza meg (fuck) a Ryanair! Mi a baj velük? Megkeresték őket és nem támogatták a produkciót?

Nem, nem kerestük meg őket. Egyszerűen arról van szó, hogy ők az egyetlen légitársaság, amely nem hajlandó mozgássérült embereket szállítani. A világon már számos helyen bemutatták a filmet, ez a kérdés mindig felvetődik, de eddig még semmiféle reakció nem jött tőlük. Nyilván azért, mert noha nem a legjobb fényben tüntetjük fel őket, mégiscsak hírverést csapunk körülöttük. Az emberek pedig továbbra is velük repülnek, mert olcsónak tartják őket. Ha valaki szereti, hogy utasként úgy bánnak vele, mintha állat volna, szíve joga. Egy ideig úgy gondoltam, hogy a Fuck Ryanair lesz a film címe, de végül letettem róla, mert a jogászaink kifejezetten ellenjavallták.

„A mozgássérültek is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Esetünkben ugyanolyan gyarlók”