Soroksári úti egység és kétség
A hivatalos válaszokból nemigen fürkészhető ki a jövő. Az MVH az épület gazdájához, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz (MNV) irányított bennünket eligazításra, amelytől a lehető leghivatalosabb nyelvjárásban fogalmazott választ kaptunk. Ebből az hüvelyezhető ki, hogy a Concordia malom a magyar állam egyharmad és a Concordia Zrt. kétharmad arányú tulajdonában áll, az állami rész vagyonkezelője a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal. Ezen hivatal megfelelő működése a Concordia Zrt. tulajdonában lévő épületrész megvásárlásával, átalakításával és felújításával biztosítható. Az adásvételi szerződés már megköttetett, de „a tulajdonjog magyar államra történő átszállására csak a vételár teljes kiegyenlítését (halasztott fizetés 2015-ig) követően fog sor kerülni”. A beruházás tervei még nem készültek el, „bővebb felvilágosítást a tervezett munkálatokról a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal adhat”.
Megtudtuk még: „Az adásvételi szerződésben foglalt feltételek szerint a Concordia Zrt. által működtetett Malomipari Múzeum területének birtokba adására kikötött határidő 2012. május 31. napja. A Malomipari Múzeum kiállítási tárgyainak megfelelő elhelyezése érdekében tudomásunk szerint a Concordia Zrt., valamint a Vidékfejlesztési Minisztérium között jelenleg is egyeztetések folynak, bővebb információért javasoljuk, hogy közvetlenül hozzájuk forduljanak.”
Természetesen fordultunk, de sokkal okosabbak ettől sem lettünk: „az MVH jelenleg a tervező kiválasztására vonatkozó tervpályázat előkészítését végzi, mely várhatóan a feltett kérdésekre is választ ad majd” – tudatták.
Mint az elbocsátás alatt álló múzeumvezetőtől megtudtuk, két hivatalos szakvélemény szerint is az volna az egyedül üdvözítő megoldás, ha a gyűjtemény a helyén, azaz az egykori történelmi jelentőségű malomépületben maradna, és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum filiáléjaként működne tovább. Sebők Tibor maga is úgy látja, hogy az érvek emellett szólnak. Az értékes műtárgyak – zömmel gépek – többségét szét kellene szedni ahhoz, hogy elszállíthassák, utána pedig persze össze is kellene rakni őket, ezt csak nagyon kevesen és nagyon drágán tudnák megcsinálni, ráadásul az is kérdés, hogy hol. A múzeumvezető szerint a hely szelleme is a maradást indokolja; egy korábbi elképzelés szerint a komáromi monostori erőd is felmerült lehetséges helyszínként, de a szakemberek azonnal közölték: az ötlet már csak azért sem jó, mert egy ilyen kollekciót nem lehet horizontálisan bemutatni, hiszen a malmi technológia vertikális elrendezésű (ma öt szinten láthatók a műtárgyak). Természetesen a törvény értelmében arra is mód nyílna, hogy a több száz tárgyat ládákba zárják és bedugják valami raktár mélyére, de ez, ahogy Sebők fogalmazott, a gyűjtemény megsemmisülését eredményezné. Hozzátette: az egykori malomépület fővárosi szintű védettsége kötelezettséggel jár: az építésügyi hatósági eljárásba mindennemű tervezett külső és belső átalakítás esetén be kell vonni a Főpolgármesteri Hivatal főjegyzőjét mint szakértőt.
Szerencsére megadatott, hogy (talán utoljára?) körülnézzünk az amúgy november óta zárva tartó múzeumban, amelynek – mint Sebők Tibor elmesélte – már Amerikából, sőt Japánból is a csodájára jártak. Sok más érdekesség mellett láthattunk egy négyezer éves dörzskövet, amely a Soroksári-Duna-ágból került elő, egy sor római kori relikviát, egy párját ritkító, XIX. század eleji, bárdolással készült vízimalmi kőpadot, egy régi gabonaszállító bőgőshajó-makettet, amely Az arany ember c. filmben is felbukkant mint kulissza, egy 1900 táján készült ún. tűzőrellenőrző órát (Deckert és Homolka, Budapest), amelynek segítségével pontosan nyomon lehetett követni a malmok tűzbiztonságáért felelős beosztottak mozgását. Megtekinthettük a farinográf nevű lisztminősítő műszer egyik őspéldányát, amelyet Hankóczy Jenő professzor világraszóló találmányaként tisztelünk, egy gazdagon rezelt hektolitermérleget, amellyel a gabona minőségét mérték, és amelyet a pesti tőzsdén használtak egykor, egy őssíkszitát, amelyet Haggenmacher Károlynak köszönhetett a világ, nem mellesleg pedig egy tucatnyi, állami megrendelésre készült korai Zórád Ernő-képet, amelyek a XX. század eleji paraszti gabonagazdálkodást voltak hivatottak bemutatni. A gyűjtemény különösen nagy értékű része a Ganz-gyári malomipari hengerszékek sora.
