A kollekció minden értelemben igen értékes. Mostani kiállítása pedig azért vegyes – legyünk túl ezen is –, mert úgy néz ki, mint egy nyolcvanas évekbeli igényes árumintavásár. Válogatott termékek, de köztük túl sok fotó egyéniségekről, vendégekről, fogadásokról és magáneseményekről, amelyeknek nagyon is helyük van a példás katalógusban, de amelyek aránytalanul vesznek el helyet a nyomatoktól. Lényegében a második világháború utáni egyetemes festészettörténettől. Attól a korszaktól, amelyet az absztrakció második fénykorának ismerünk, amelyben egy új generáció, a már a huszadik században születettek győztessé és – akkor úgy látszott – örökös uralkodóvá teszik a nonfigurációt. Természetesen Nyugat-Európáról beszélünk, egyelőre Párizsról. Még élnek, hosszan és súlyosat alkotnak az alapító óriások, és a különböző elméleti indíttatású nonfigurációk már korábban, a harmincas évtizedben egyesülnek az Abstraction-Création párizsi kiállításain, a generális áttörés azonban negyvenöt után következik be.

Az orosz-francia Serge Poliakoff kötetlenül tagolt színmezőivel, majdnem geometrikus és rontottan geometrikus nehéz síkjaival főszereplője a kornak, mindenesetre markánsabb, határozottabb egyéniség annál, amit itt rögtönzöttnek ható fekete-fehér és kisméretű színes litográfiája sejtet. A németből lett francia Hans Hartung erősebben reprezentálja a korszakot és önmagát. Acélos-tüskés vonalszövedéke, dühödten fegyelmezett fekete ritmusai a szögesdrót, a drótakadály keménységét és élességét idézik fel olajképein is, és ez a csoda újra megtörténik fekvő formátumú hatvanhármas litográfiája előtt.

Nagy utánpótlást kapott a háború utáni absztrakció a volt totális országok művészeti központjaiból. Németország és Olaszország ismert okokból addig figuratív művészete éppúgy felfedezte a modernséget és a nonfi gurativitást, mint akkortájt a magyar egy része, azzal a súlyos különbséggel, hogy ott nem volt negyvenkilenc és Révai-beszéd. Az olasz szekcióban – a rendezés művészetföldrajz szerint is tagol – csupa olyan nevet találunk, akik mind főszereplői, ha nem díjazottjai voltak az ötvenes-hatvanas évek velencei biennáléinak. Dorazio színes, látványos vonalrendszerei mellett kivált figyelemre méltó egy ezeknél bonyolultabb, alighanem Kandinszkij előtt tisztelgő, Wassili című testesebb nyomat, és tökéletesen alkalmas Capogrossi védjegyként felismerhető álbetűinek, kompozícióit betöltő fésűs alakzatainak megjelenítésére is a színes litográfia.

A panoráma nem korhű, az évszámok figyelmeztetnek. Minthogy az Erker, a nemzetközi művészeti központ a hatvanas években kezdte felkarolni, inspirálni és kiadni a grafikát és a bibliofil könyveket, értelemszerűen a dátumok ekkortól indulnak, és a nyolcvanas évekig terjednek. Mivel azonban a Svájcba szóló meghívás és felkérés a kor befutott, elismert nagyságainak szólt javarészt, a kép mégis egy korábbi állapotot, a háborút követő másfél-két évtizedet rögzíti. A mesterek az életművüket, az addigra kialakult stílusukat vitték Szentgallenbe. A még újabb generációból – istenem, nyolcvan körül járnak, ha élnek! – kitűnő válogatásban látható a nagyszerű szobrászként nálunk is ismert Chillida papíron is súlyosan tagolt és fekete művészete, és a szöget halhatatlanná tevő Günter Uecker grafikai életműve. Uecker dombornyomatai, ha akarom, steril absztrakciók: körök örvénylése, hullámok interferenciája, sőt zúduló tisztelgés Boulez művészete előtt. Ám ha akarom, a megdolgozott papír, a közönséges préselés a pop-art tapintatlan élményeit kínálja.

Azét a korszakét, amely majd az itteni látnivalót követi a műtörténeti menetrendben. Mert nem feledhetjük: az a korszak provokálta ki ellenhatásként, dühödt tagadásként a pop-art létrejöttét, amelyet e kitűnő kollekció képvisel.

Günther Uecker: Hommage à Pierre Boulez. 1992. Dombornyomás, papír