Clair a némafilmkorszakban ugyancsak az avantgárdhoz tartozott, mint Murnau, de kiváló hangos mozikat is készített. Ezeket, így Az ördög szépségét is, nehéz besorolni a művész- vagy a szórakoztató filmek közé. Faust-adaptációjával nem másolta szolgaian sem a Marlowe, sem a Goethe által írt alapműveket, inkább olyan romantikus kalandfilmet készített, amelyben a maga tézisét fejti ki: a boldogsághoz nem szükségszerű eladnunk magunkat az „ördögnek”, csak az igaz szerelmet kell keresnünk. A fekete-fehér film máig átütő erejét és olykor bohókás humorát az a szerepcsere adja, amelyet nagyszerűen játszik el a két főszereplő, a Faustot alakító Michel Simon és a Mephistóként megjelenő Gérard Philipe. Lucifer szolgája előbb fiatalemberként tűnik föl, majd az öreg Faust alakját ölti fel, miután ifjúvá változtatta az aggastyánt. Az öreg és a fiatal Faust egyaránt vonakodik eladni a lelkét Mephistónak, mígnem az ördögi csel mégis ráveszi erre. Ezután az ifjú gazdag, nagyhatalmú emberré válik, terveket sző a technikai haladás előmozdítására, ezek megvalósítása azonban az emberiség ellen fordul –Clair figyelmeztetése a nukleáris korszak beköszöntével itt félreérthetetlen. Faust nem nyeri el a vágyott boldogságot, és szembefordul Mephistóval, szerelméhez csatlakozik.

A kitűnően restaurált filmen kívül a DVD nem tartalmaz értékelhető extrákat sem a Faust-legendáról, sem a rendezőről. Kár. Maga a mű szerencsére mindenért kárpótol.