Még nő a haja
Az új, a startra látványos sajtóakciót rendező online zenei szolgáltatócég temetési menete a Városligettől az Erzsébet térig tartott, ahol rituálisan helyezték nyugalomba a compact discet, azt sugallva: a jövő teljesen az internetes zenekereskedelemé lesz. Ugyanakkor kihasználta az alkalmat, hogy a hazai kiadók és zenészek egy része az illegális letöltések ellen foglaljon állást. Mi úgy látjuk, a történet több sebből vérzik.
Valóban igaz, hogy az első lemez 1982. augusztus 17-én került kereskedelmi forgalomba, s a CD az esztendő végén máris betört az ázsiai piacokra, majd pedig az amerikai és az európai piacokon is népszerű lett a formátum. Ebben az értelemben tehát valóban egy kereken harmincéves történet végére szerette volna odanyomni a pontot a vasárnapi happening. Csakhogy a mi konzervatívabb, úgynevezett kereszténydemokrata felfogásunk szerint a CD élete is a fogantatástól számít. 1979-ben jelentette be a Philips, hogy az év második felétől sorozatban is gyártani kezdi új lemezét és lemezjátszóját, az alaptechnológia azonban még ennél is öregebb: a hetvenes évek elején dolgozták ki, a gyártó sorok azonban csak 1979-ben váltak alkalmassá kisebb szériák előállítására. Ebben az évben történt az is, hogy a Sony és a Philips kutatócsoportot hozott létre tovább tökéletesítve a technológiát.
A Philips 11,5 centiméter átmérőjű, opcionálisan hatvanpercnyi zenét magában foglaló formátumával szemben végül a 12 cm-es verzió nyert. Bár többen vitatják, a Philips és a Sony weboldalán található hivatkozások azt mutatják, Norio Ohga Sony-főnök ízlése miatt alakult így: az ő kedvenc zeneműve Beethoven kilencedik szimfóniája volt, amelynek leghosszabb verziója egy 1951-es, Herbert von Karajan által vezényelt felvétel. Ez volt az etalon.
A formátum kétségtelen diadalmenete az ezredforduló környékéig tartott: ekkor kezdett a tömegek számára is elérhetővé válni a CD-írás lehetősége, s ekkor kezdtek felfutni az internetes fájlcserélők is. Csökkentek viszont a lemezeladási mutatók, s az elemzők direkt összefüggéseket véltek felfedezni a két folyamat között. Az Internatio nal Federation of the Phonographic Industry (IFPI), a legnagyobb iparági szervezet 2001-es felmérései azt mutatták, hogy a zene iránti érdeklődés nem, csak a vásárlási kedv apadt, mióta otthon is lehetőség van a CD-írásra. Más elemzők viszont azt mondták akkor, egyszerűen kipukkadt a CD-lufi.
A Magyar Hanglemezgyártók Szövetsége (Mahasz) adatai szerint is lényegesen, több százezer darabbal kevesebb CD fogyott 2001–2002-ben, mint korábban. 2004-ben viszont minden csúcsot megdöntött a hazai eladások száma: majdnem öt és fél millió CD kelt el, de ezután újabb lejtmenet következett, végül beállt a piac: 2009-ben és tavalyelőtt is körülbelül 3,5 millió lézerlemez fogyott. (Tavalyi adatokat még nem találtunk a Mahasz oldalán.) Közben az egész világon csökkenő lemezeladási statisztikákkal kellett farkasszemet nézniük az iparági szereplőknek, nem volt ritka a tíz százalék körüli zuhanás sem.
A CD hazai válságát jól mutatja, hogy míg 2000-ben mintegy hat és fél milliárd forintért vettünk lemezeket, 2010-ben már hárommilliárdot sem költöttünk a zeneműboltokban ilyen hordozókra. Egyre több zenekar gondolkodik olcsóbb, korszerűbb formátumokban (például pendrive-on adják ki legújabb hanganyagukat, vagy egyszerűen letölthetővé teszik), s újra népszerű – nemcsak a DJ-k körében –, a bakelitlemez. Magyarországon ugyan elhanyagolható a bakelitforgalom, de Nagy-Britanniában tavaly több mint háromszázezret adtak el, ami negyvenszázalékos emelkedést jelent az előző évhez képest, eközben viszont a CD-piac 13 százalékkal ismét szűkebb lett.
Egyesek szerint hihetetlen spéttel, de végül mégiscsak meghozták az adekvát döntést a vezető amerikai kiadók: ez év végére leépítik a CD-gyártást, az így felszabaduló összegeket pedig online platformok fejlesztésére és marketingre költik. Lemezboltok ezrei zárhatnak be világszerte – hiszen őket nem tartja el az a néhány speciális, gyűjtőknek szánt album, amelyet azért a jövőben is megjelentetnek a nagyok még pár évig. Úgyhogy a CD bőven túléli a krisztusi kort.
„A CD-re mi az utóbbi néhány évben úgy gondolunk, mint egy drága névjegyre” – mondja a népszerű, több platina- és aranylemezzel is büszkélkedő Budapest Bár menedzsere, Gáncs Andrea. Drága, de szükséges kiegészítőre, hiszen, mint állítja, „akinek nincs kézbe adható lemeze, az még ma sem nagyon létezik”. Úgy látja, jelképesen ugyan el lehet temetni a CD-t, s valóban az online-é a jövő, de a legnagyobb, legalábbis hazájukban legnépszerűbb előadók jó ideig még biztosan gyártatni fognak belőle. „A CD-ipar egyébként nagyon is megérdemli, hogy idáig jutott” – állítja, hiszen szerinte egyszerűen tarthatatlan az a gyakorlat, hogy mondjuk egy nemzetközi kiadó magyarországi képviselete Németországban készítteti el a lemezeket, amelyek aztán franciaországi raktárakba vándorolnak, és csak ezután érkeznek hazánkba.
„Holott a fővárostól néhány kilométerre is legyártathatnák az anyagot. S akkor a kiskereskedők hihetetlen árréséről még nem is beszéltünk. Jó, ha a művész tíz-tizenöt százalékot megkap a CD-je árából” – mondja. Az ő zenekaruk egyébként a jövőben is ad majd ki lemezet, de tudja, nem fognak meggazdagodni belőle. „A tavalyi lemezünk heteken át vezette a hazai eladási listákat. Most tartunk körülbelül ötezer eladott példánynál.” Az illegális letöltések miatt egyébként nem aggódik. Tudja, hogy azok, akik valamelyik megosztó, cserélő szerverről húzzák le a zenét, mind potenciális koncertlátogatók. „Mimindig úgy kalkulálunk, hogy legalább nullára kifussunk az eladásokból. Ha mégis keresünk vele, az talált pénz. Egy biztos: építeni nem lehet rá egy mégoly sikeres magyar banda esetében sem.” Úgy véli, kár keseregni, inkább új utakat kell keresni, „ha már a kiadók mindent megtettek azért, hogy a CD szép lassan kimúljon, akkor most egyék meg, amit főztek.”
