A nagy torzak
A háromestés performancesorozat középpontjában mégis (újra) az elvetemült Bacon áll; kinek pokoli vásznai ugyanannyira inspirálták az amerikai képzőművész-filmrendező Lynchet, mint David Fincher thrillerét, a Hetediket vagy WayneMcGregor a Párizsi Opera Balettja számára készített 2011-es opusát, a L’anatomie de la sensationt (Az érzés anatómiája).
Az ír homoszexuális festő rögeszméje a provokáció, a kockázatvállalás, és a normalitás elutasítása. Szakrális és apokaliptikus művészete azonban klasszikus indíttatású: témája az emberi test és a szenvedés, továbbá számtalan alkotása kultikusok (Velazquez, Van Gogh, Eadweard Muy bridge, Picasso etc.) parafrázisa. Gergye egyedülálló akcióinak kulcsa, hogy ars poeticája baconi: sűrítetten értelmez újra kanonikusmunkákat, így egyszerre (poszt)modern és klasszikus. Emellett lényeglátó, tehát föltárja a közöset Bacon, Freud és Lynch oeuvre-jében: a torzságot – amely Bacon ese tében hisztérikussággal, erőszakkal párosul. Ez a négyszereplős csúcsteljesítmény, az önironikus, kíméletlenül személyes (kivetített Nádas Péter-idézetek, a fölcsendülő Szomorú vasárnap és a Tavaszi áldozat) Bacon-horror ismérve. Melyben a hideglelősen szólózó Gergye ugyanúgy pőrére vetkőzik, mint – a szó legszorosabb értelmében – a Freud-akcióban.
Francis Bacon mestere, fölbujtója, ingerlője és barátja volt az ördögi Lucian Freudnak, aki a modell és a festő közötti szoros, privát kapcsolatot hirdette. Sigmund Freud iskolakerülő unokája kamaszkorában a londoni, befolyásos melegklikkekben szocializálódott; ebekkel heverő, szétvetett tagú, általa kutyába sem vett, elnyúlt férfi modelljei majd kivétel nélkül homoszexuálisok voltak. Ragyogó expreszszív, realista aktfestőként tárgya a hús, akár Rembrandt és a pornográf Gustave Courbet képeinek. Az erotikus, mondén műben a torzság mélyebb értelmet nyer, mivel érinti, mit gondolt a brit elit Anglia egyik legnevesebb bevándorlójáról. Az eladási rekordokat döntő, bírálói szerint „vizuális szenzációhajhász” sznobról, a csábításaival kérkedő bulvárhéroszról, akinek zsidóságánál fontosabb volt a brit identitása. S aki megörökítette (a Tárnok Marica által megidézett) Erzsébet királynőt és Kate Mosst – a szupermodell barátnét ágyban, mezítelenül.
A trilógia lezárása, a David Lynch ihlette happening, sötéten szórakoztató, dzsesszes abszurd. Az előadók, így Frigy Ádám, a mindegyik estén remeklő Ágens, a lúdbőröztető Tárnok Marica élő műtárgyak. A zenei szerkesztőként (ismét) brillírozó Philipp György zongorán játszik, a nagyérdemű szabadon járkál a kiállítótérben. Közöttünk őgyeleg a mágikus Maestro (Gergye), akinek fotója ott díszeleg egy borosüvegen, cigarettadobozon, étkeken, szalvétán – szellemes utalásként a Lynch-merchandisingra. Merthogy a zseniális képíró organikus kávéját többen kortyolják, mint ahányan megtekintették első, gyűjteményes kiállítását a párizsi Fondation Cartierben. Mely 2007-es tárlat, a The Air is On Fire annak kétségtelen bizonyítéka volt, hogy David Lynch az általa rajongott Francis Bacon köpönyegéből bújt ki – noha „civilben” a transzcendens meditáció vigéce.
A második Trilógia Maraton szikrázóan elmés, érzéki, nagystílű, vakmerő, eredeti produkció, mely bemutatja a nagybetűs Művész-léttől a popidolságig vezető utat. Ám mindez torokszorító tapasztalás is: a béklyókat nem tűrő Gergye Krisztián delikát művészete ebben az alpári, barbár, konzumált (kultúr)közegben egy elmerülő világ jeladása.
