Szőlőleveleken taposva
Kézdi Imola Hedda Gablere a kolozsvári stúdióteremben egy bájos szörnyeteg. Szeszélyből bármire képes. Unalomból, céltalanságból támadnak az ötletei, melyek megmozgatják egész környezetét. Csak őt hagyják hidegen. Őt semmi és senki sem boldogíthatja, és boldogtalanságával mindenkit kínoz, akit megérint. A remek előadás e boldogtalanság feltárása, elemzése, komikumának alapos kibontása és tragédiájának elbeszélése. Ami öncélú kötekedésnek, rosszkedvű piszkálódásnak látszik eleinte, az jellemként és sorsként teljesedik be az önmagát is elpusztító tragikus játékban. Hedda úgy sóvárog valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan tett, gesztus, érték után, mint Camus Caligulája a hold után. Kézdi Imola minden rezdülésre érzékenyen járja be azt az utat, amelyet csupa röhejes figura szegélyez, és sok-sok vicces jeleneten vezet keresztül.
Andrei Serban rendezésében nem csak az apától örökölt pisztolyok játszanak szimbolikus szerepet, hanem legalább annyira a szőlőlevél, amelyet Hedda a hol zseniális, hol alkoholizmusba zuhanó tudós, egykori szerelme, férjének szakmai konkurense hajára képzel a szép, tiszta önpusztító gesztus közben. Őszi avarként heverő, elsárgult szőlőleveleken taposva jutunk be a nézőtérre, s ezek a levelek mindig betolakodnak a történetbe, ezeket a leveleket sodorják be a vigyázatlanul érkezők és ezeket söpri ki riadtan Hedda gyerekesen akkurátus férje.
A rendező ezúttal nem képzel az eredeti történet, a XIX. századi norvég polgári világ helyébe egy másikat. De nem is ragad meg abban. Carmencita Brojboiu díszlete és jelmezei megidézik azt a kort is töredékeiben, részleteiben, de el is távolítanak onnan. A ruhák nem a kor-, hanem a jellemrajzot szolgálják elsősorban. Nagy szerepe van a zenének, mely hol élőben szól egy zongorából, hol felvételről, néha Hedda kezeli a lemezjátszót, mintegy a szavak mögött rejtőző szándékaihoz igazítva a hangulatot. A vezérmotívumot Schubert kvartettje, A halál és a lányka adja, a többi zene azonban huszadik századi sláger, egy lemezborítón meg Marilyn Monroe képe villan elő gyakran, nyilván távoli párhuzamként is. Végül is az örök Hedda elégedetlenkedik az örök világgal, az örök Hedda pusztítja el, akit szerethetne, és veszíti el azt is, amihez soha nem is volt köze.
Hedda veszedelmes játékszerei az elpusztíthatatlan középszerűek. Bogdán Zsolt gyermeteg nyárspolgárrá alakítja a férjet, a nagynéniktől elkényeztetett, szakterületére bezárkózó tudós egy játékaihoz ragaszkodó óvodás makacsságával kötődik öröklött, megszokott életformájához. Hatházi András könyörtelenül kellemkedik és accsol (az r-eket egyáltalán nem ejti) a házibarát szerepére erőszakosan törekvő barát szerepében, Pethő Anikó meg gyönyörűen lelkendezik mint a remekművek létrejötténél nélkülözhetetlen, örök tudományos segéderő. Érzelmei látványosan felszínesek, változékonyak, de vasmarokkal tartja kézben a tudományos elmét.
Varga Csilla fölös életerőtől duzzadó nagynéni, máskor meg a színre mintegy látomásként betévedő rossz nő, Csutak Réka sápadtan borzongó cseléd. Szűcs Ervinnek jutott a legnehezebb feladat, ő az, aki majdnem feltörte Hedda lelkének áthatolhatatlan burkát. Tőle várja Hedda a megváltó, nagy, szép, tiszta tettet. Szűcs Ervin pontosan adja a szerep paradoxonát. Tiszta elmével valóban fölötte áll a többieknek, csak éppen Hedda sem tudja bűvkörébe vonni. Részegen viszont mindenkinél alantasabb, nemhogy a méltó, látványos, tiszteletet parancsoló halál, de semmilyen önálló cselekvés sem várható tőle.
A taps alatt a szereplők bolondozva körbe járnak. A játék mókás perceire, bohókás jeleneteire emlékeztetnek. Meg arra is, hogy az egészet nem kell mellre szívni. Valóban nincs itt a nagy gesztusok, a tragédiák ideje. De kifelé egy másik ajtón engednek. Még egyszer nem taposhatjuk meg a szőlőleveleket.
