Hullám zenéből, fényből
– Két emelettel lett magasabb –nevet Mányi István építész, aztán hozzáfűzi: az épület egyharmada régi, kétharmada új, de kívülről ezt kétségkívül nehéz észrevenni. A Wesselényi utca 52. egyébként mindig is iskola volt: 1881 és 1884 között épült népiskolának, aztán varrónőképző lett, a többéves rekonstrukció után pedig idén szeptembertől szolgálja a Zeneakadémiát. Még a tervezőt is meglepetésként érte, amikor a felújítás előkészítésekor kiderült, a pesti Vigadót is jegyző Feszl Frigyes volt az építésze.
Akár ilyen is lehetett a ház egy és egynegyed századdal ezelőtt: az ablakok hű másolatok, a lábazat értő kiegészítés, a szín pedig korhű – bár az eredeti festésből egy centi sem maradt meg, hiába is keresték a számos későbbi réteg alatt. Igazából csak belépve tűnik föl, mennyire új épület rejlik a régi foglalatában. Egy letisztult, helyenként már-már puritán, meleg színeivel mégis roppant barátságos, fényben fürdő és minden pórusából zenét zümmögő ház.
– Mondjuk úgy, ez a kolostor, a nagy Zeneakadémia pedig a maga szecessziós pompájában a templom – mutat körbe Mányi István, jelezve, hogy az új oktatási épületnek nagyon határozott funkciója van. Itt helyezték el az egyetem irodáit, itt alakították ki a gyakorlótermeket, és itt kapott helyet a minden igényt kielégítő, rádióadásra alkalmas stúdió is. A pesti belvárost ismerőkben persze azonnal felötlik a kérdés: hogy lehet hangszereken játszani, énekelni, zenét hallgatni és tanítani, muzsikát kifogástalan minőségben felvenni egy olyan utcában, amelyiken hárompercenként végighajt egy troli, és hajnaltól éjszakáig több ezer autó zörög és pöfög?
– Hallgassa csak – mondja az építész a stúdióban állva. Hallgatom. Süket a csönd: a víz alatt szokta ezt érezni az ember, hogy már szinte fáj, jó lenne legalább egy aprócska nesz. Aztán Mányi István rétegenként kinyitja a háromszoros szigetelésű ablakot, és fokról fokra oldódni kezd a természetellenes csend. Az utolsó rétegnél, ha nagyon fülel az ember, már hallja belopakodni az utca zajait.
Persze a stúdió különleges, mert az utcával határos falak mellett kapott helyet. Az iskola hosszabb frontjain az irodák néznek a külvilágra, miközben a gyakorlószobákat úgy helyezték el, hogy még egy közlekedőfolyosó is elválassza őket az utca zajától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az odabent dolgozók tökéletesen el volnának zárva a közösségtől: a kétzongorás gyakorlószobákba például felülről, a földszinti, üvegtetős aula felől lehet bekukucskálni, a kisebb helyiségek falán pedig az ajtó mellett hagytak egy átlátszó csíkot, hogy aki bent van, véletlenül ne érezze magát bezárva. Ugyanez a körültekintő gondosság tűnik fel a mindenütt, megtalálható Braille-feliratok láttán is.
Emeletről emeletre járunk, benézünk a pinceszint masszív boltívek között kialakított szemináriumi szobáiba, az eredeti, földszinti iskolafolyosó jelzésszerűen meghagyott ablakai mögött megépített zsibongóba, az emeleti sarokhelyiségekben berendezett rektori irodába és az épület tetején elhelyezett gépészeti blokkba – ez utóbbi csöndben zümmög, és ultramodern, mint az Orion űrhajó.
Minden praktikus és letisztult, viszont az épület szinte összes pontjáról rálátni a megnyugtatóan, mégis varázslatosan hullámzó, a ráeső fényben mindig más és más arcát, színét mutató üvegfalra. Baróthy Anna alkotása, amelyben az üvegre ráégetett kerámiacsíkok idézik fény és a hang közös hullámtermészetét, a ház egyetlen dísze, de egyben erős karakterképző eleme is. Gesztus a szecessziós társművészeteknek, egyfajta utalás az anyaépületre, ugyanakkor persze fontos gyakorlati szerepe is van: átlátható, mégis falként érzékelhető elválasztóelem a belső terek és az épület udvara között. Szinte mesés látvánnyá avatja az aula tetejére komponált kis parkot, és még a szomszéd ház tetejére kényszerből felállított kéményerdőt is megszelídítik, összegubancolják az üvegre préselt lila, sárga, kék, piros és zöld hullámok.
Aztán a lift végül a legfelső szintre ér, kilépünk a tetőteraszra, és mintha egy másik világba keveredtünk volna. Még mindig körbevesz minket a XIX. századvégi Pest, a romantikus háztetők, ott vannak a gipszgirlandok is a lábunk alatt, itt fent viszont csillogó fém és törtfehér kő uralkodik: ez már az igazi XXI. század. A kővályúkból kiömlik a pampafű, a padok barátságosan kanyarognak, de ami a legfeltűnőbb, az mégiscsak a csend. Nem süket csend, mint odalent, a stúdióban, hanem a távoli utca zajaiból összeálló, kifejezetten megnyugtató csend. Aki belefáradt a muzsikába, majd jöhet ide jókat hallgatni – jut eszembe, míg ezt fülelem.
