Hullám zenéből, fényből

Piszkossárga volt talán – próbálok visszaemlékezni arra a régi, szomorú iskolahomlokzatra a Nagykörúttól nem messze, a Wesselényi utcában állva. Előttem egy vörösben és fehérben pompázó, amolyan hamisítatlan kétemeletes „pesti” ház, amelynek önműködő üvegkapuja készségesen feltárul, ahányszor csak közelít felé valaki. Kitekert nyakkal nézek fölfelé, még kerülök is egyet, hogy ellenőrizzem, nem végződik-e felpumpált tetőben, rémes tetőablakokban a helyreállított iskola. De nem látok semmi gyanús jelet.

– Két emelettel lett magasabb –nevet Mányi István építész, aztán hozzáfűzi: az épület egyharmada régi, kétharmada új, de kívülről ezt kétségkívül nehéz észrevenni. A Wesselényi utca 52. egyébként mindig is iskola volt: 1881 és 1884 között épült népiskolának, aztán varrónőképző lett, a többéves rekonstrukció után pedig idén szeptembertől szolgálja a Zeneakadémiát. Még a tervezőt is meglepetésként érte, amikor a felújítás előkészítésekor kiderült, a pesti Vigadót is jegyző Feszl Frigyes volt az építésze.

Akár ilyen is lehetett a ház egy és egynegyed századdal ezelőtt: az ablakok hű másolatok, a lábazat értő kiegészítés, a szín pedig korhű – bár az eredeti festésből egy centi sem maradt meg, hiába is keresték a számos későbbi réteg alatt. Igazából csak belépve tűnik föl, mennyire új épület rejlik a régi foglalatában. Egy letisztult, helyenként már-már puritán, meleg színeivel mégis roppant barátságos, fényben fürdő és minden pórusából zenét zümmögő ház.

– Mondjuk úgy, ez a kolostor, a nagy Zeneakadémia pedig a maga szecessziós pompájában a templom – mutat körbe Mányi István, jelezve, hogy az új oktatási épületnek nagyon határozott funkciója van. Itt helyezték el az egyetem irodáit, itt alakították ki a gyakorlótermeket, és itt kapott helyet a minden igényt kielégítő, rádióadásra alkalmas stúdió is. A pesti belvárost ismerőkben persze azonnal felötlik a kérdés: hogy lehet hangszereken játszani, énekelni, zenét hallgatni és tanítani, muzsikát kifogástalan minőségben felvenni egy olyan utcában, amelyiken hárompercenként végighajt egy troli, és hajnaltól éjszakáig több ezer autó zörög és pöfög?

– Hallgassa csak – mondja az építész a stúdióban állva. Hallgatom. Süket a csönd: a víz alatt szokta ezt érezni az ember, hogy már szinte fáj, jó lenne legalább egy aprócska nesz. Aztán Mányi István rétegenként kinyitja a háromszoros szigetelésű ablakot, és fokról fokra oldódni kezd a természetellenes csend. Az utolsó rétegnél, ha nagyon fülel az ember, már hallja belopakodni az utca zajait.

Persze a stúdió különleges, mert az utcával határos falak mellett kapott helyet. Az iskola hosszabb frontjain az irodák néznek a külvilágra, miközben a gyakorlószobákat úgy helyezték el, hogy még egy közlekedőfolyosó is elválassza őket az utca zajától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az odabent dolgozók tökéletesen el volnának zárva a közösségtől: a kétzongorás gyakorlószobákba például felülről, a földszinti, üvegtetős aula felől lehet bekukucskálni, a kisebb helyiségek falán pedig az ajtó mellett hagytak egy átlátszó csíkot, hogy aki bent van, véletlenül ne érezze magát bezárva. Ugyanez a körültekintő gondosság tűnik fel a mindenütt, megtalálható Braille-feliratok láttán is.

Emeletről emeletre járunk, benézünk a pinceszint masszív boltívek között kialakított szemináriumi szobáiba, az eredeti, földszinti iskolafolyosó jelzésszerűen meghagyott ablakai mögött megépített zsibongóba, az emeleti sarokhelyiségekben berendezett rektori irodába és az épület tetején elhelyezett gépészeti blokkba – ez utóbbi csöndben zümmög, és ultramodern, mint az Orion űrhajó.

Minden praktikus és letisztult, viszont az épület szinte összes pontjáról rálátni a megnyugtatóan, mégis varázslatosan hullámzó, a ráeső fényben mindig más és más arcát, színét mutató üvegfalra. Baróthy Anna alkotása, amelyben az üvegre ráégetett kerámiacsíkok idézik fény és a hang közös hullámtermészetét, a ház egyetlen dísze, de egyben erős karakterképző eleme is. Gesztus a szecessziós társművészeteknek, egyfajta utalás az anyaépületre, ugyanakkor persze fontos gyakorlati szerepe is van: átlátható, mégis falként érzékelhető elválasztóelem a belső terek és az épület udvara között. Szinte mesés látvánnyá avatja az aula tetejére komponált kis parkot, és még a szomszéd ház tetejére kényszerből felállított kéményerdőt is megszelídítik, összegubancolják az üvegre préselt lila, sárga, kék, piros és zöld hullámok.

Aztán a lift végül a legfelső szintre ér, kilépünk a tetőteraszra, és mintha egy másik világba keveredtünk volna. Még mindig körbevesz minket a XIX. századvégi Pest, a romantikus háztetők, ott vannak a gipszgirlandok is a lábunk alatt, itt fent viszont csillogó fém és törtfehér kő uralkodik: ez már az igazi XXI. század. A kővályúkból kiömlik a pampafű, a padok barátságosan kanyarognak, de ami a legfeltűnőbb, az mégiscsak a csend. Nem süket csend, mint odalent, a stúdióban, hanem a távoli utca zajaiból összeálló, kifejezetten megnyugtató csend. Aki belefáradt a muzsikába, majd jöhet ide jókat hallgatni – jut eszembe, míg ezt fülelem.

Az aula üvegtetején keresztül a belső udvarra látni
Az aula üvegtetején keresztül a belső udvarra látni
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.