Tiborc és a pontyok
A délelőtti cikkmagányba süppedve az újlipótvárosi hóesést bámulom, közben egy, a Hegedűs Gyula utcában felejtett részeg hallhatóan nem tudja eldönteni, félig elázott trombitáját fújja-e, vagy inkább énekeljen, ezért aztán felváltva csinálja, ami a lehető legrosszabb megoldás, mert a határozatlanságot az Úr nemsoká egy kószán repülő, célt soha nem tévesztő sörösüveggel díjazza majd minden bizonnyal, én pedig hálát adok néki buzgón. De előbb még a humoristákra gondolok. Arra legelébb, hogy a humoristák szerencsére nem újságírók, pláne közszolgálatiak. Máskülönben ugyancsak meggyűlne a bajuk Belénessy Csaba MTI-főnökkel. Hiszen ahogy a 168 Órából tudni lehet, a nagy tudású kolléga szerint „egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát”.
Nem állítanám persze, hogy a szilveszteri Rádiókabaréban megszólalók akármelyike is a kormány ellensége volna, szerintem még az ellenzék sem ellensége a kormánynak, már persze akkor, ha nem totálisan hülye, de hát, na hagyjuk. A nevetségessé tétel azonban a megkérdőjelezés minősített esete, amolyan „nézzél már tükörbe, kapjál már a fejedhez” típusú felszólítás. A tavalyi év is bőséges muníciót szolgáltatott a jelenetírók és a stand-up komedisták számára, de ez nem új, ezt minden évben el lehet mondani, mert egyetlen esztendő sem telt el úgy az elmúlt nem tudom hányból, de nagyon sokból, hogy ne lehetett volna dúskálni a politikai idiotizmusban, aminek jó részét bizony a (mindenkori) kormány követte el, mert a hatalom az ilyen: hülyít. Egy humorista kiveti a kishálót, pár percet vár, aztán máris ott van a hal. A sok hal. Nem is béna naphalak, de jókora kövér pontyok. És akkor (jó esetben) lehet röhögni ezeken az egzaltált pontyokon, akik valami- és tulajdonképpen mi magunk volnánk, vö. képviseleti demokrácia.
A mostani igazán jó eset volt. Összefoglalni egy évet három órában, nem egyszerű feladat, Sinkó Péter szerkesztő meg is küzdött vele alaposan, és ami a jó hír: nem hiába. A majdnem kilenctől éjfélig tartó kabaréban nem hallottam vállalhatatlanul kínos számokat, és még a kicsit kínosakból is jóval kevesebbet, mint az utóbbi években. A szóvivők, Litkai Gergely és Kovács András Péter az adás elején összesen vagy negyedórában vezették fel az összeállítást, gyönyörűen megágyazva a többieknek, és a műsorszámok közötti konfjaik sem okoztak csalódást egyáltalán.
Az egyszemélyes számoknak és a jeleneteknek is fontos eleme volt az áthallásosság, de a közvetlen reakció sem maradt el a képtelenségekre, legyen szó mondjuk vezénylő admirális és beosztottja párbeszédéről Trunkó Barnabás jelenetében, vagy épp a képzőművészeti percekről Hadházi László és Litkai szkeccsében, az alaptörvény illusztrációiról. Ugyancsak ők írtak a gazdaságpolitikusok titkos életéről, és hát Trunkó Kiretusált szóvivőjét sem kell különösebben magyarázni.
S bár valóban akadtak kiváló jelenetek, az egyszemélyes dumaszínház, e sokkal lazább, keresetlenebb, felszabadultabb, emberközelibb és talán őszintébb műfaj darabjai voltak a szilveszteri műsor legjobbjai. Kiss Ádám békafóbiája, Beliczai Balázs önvédelmi tanfolyama, Mogács Dániel kalandjai a teljesen hülye kaputelefon-szerelőkkel, Dombóvári István baklavás száma és Badár Sándor világvége-morfondírja ugyancsak nagy mosolyokat csalt elő. Fábry Sándor kevesebbet, mint amúgy, általában. Kőhalmi Zoltán és Bödőcs Tibor viszont szokás szerint frenetikus percekkel közelítette az újévet.
És hát Sándor György. A humoralista szavait hallva sokszor nem tudni, most akkor sírni kellene-e vagy inkább nevetni. Ezt is, azt is, lehetőleg egyszerre, talán. Néhány perccel a tizenkét gongütés, vagyis éjfél előtt viszont elcsendesedve hallgattam keserédes évzáró mondatait, amiktől még az Úr sörösüveg-dobáló keze is megállhatott, a trombita meg az Akácos út pedig biztosan csöndben maradt. A nevetés után halk szavak, Tiborc szavai, önvizsgálat és hóesés. Szállingózás. Boldog új évet mindenkinek.
(Ismétlés: január 7-én 8.50-től.)