Nagy komédiásként, igazi clownként tartjuk számon. Pedig talán sohasem komédiázott. Hacsak nem komédiást játszott. Csak élt a színpadon, a filmvásznon. Könnyebb volna fölsorolni, mit nem csinált, mint azt, amit csinált. Egyszerűen az volt, akinek éppen lennie kellett.

1984-benKaposváronWoland volt a Mester és Margaritában, Ascher Tamás rendezésében. Mágus, hipnotizőr, varázsló, sátán. Azzal kezdődött az előadás, hogy kijött kíséretével a színpadra, és egy jó percig szembenézett a közönséggel. Kevés színész vállalkozhatna erre, és kevés színésszel merné megkockáztatni ezt a rendező. Kivételes adottságok, különös erejű koncentráció és jelenlét kell hozzá, hogy a néma mozdulatlanság lenyűgözze, hatalmába kerítse a nézőt. És nem is biztos, hogy mindig egyformán sikerül. Pillanatnyi ihlet, jó forma is szükséges. Meg gyakorlat és hitel. A pályán, a szakmában eltöltött évek és a velük járó tudás és ismertség. Akkor, 1984-ben Garas már három évtizednyi munka, szereplés, játék fedezetével nézett szembe esténként a publikummal. Elvártuk tőle, hogy megigézzen.

Tudjuk, maga híresztelte, hogy merő véletlenségből lett színész, jó mókának gondolta a felvételit. Persze azoknak is igazuk van, akik nem hiszik, hogy egy ilyen eset puszta véletlen. Inkább tekinthetjük a sors vagy a lélek kijátszhatatlan szükségszerűségének. Magában a brahista gesztusban is megmutatkozik a játékos tehetség. 1957-ben végezte el a főiskolát, a hatvanas évek közepéig a Nemzetiben, majd több mint másfél évtizeden át a Madách Színházban játszott. Az elsők közt szakított a nagy társulatok biztonságával, a nyolcvanas években tagja volt a Mafilm társulatának, játszott, rendezett Szolnokon, Kaposváron, a Népszínházban, a Katonában, a kilencvenes évek elején tag volt Szolnokon, majd a rövid életű Művész Színház alapítói közé tartozott, illetve szabadúszóművészként dolgozott. 2004-től a Nemzeti Színház tagja volt. 2000-ben az elsők között lett a nemzet színésze.

Több mint száz kisebb és nagyobb szerepe között szinte minden fajta előfordult, Peachum volt Jurij Ljubimov 1981-ben bemutatott Háromgarasos operájában a Nemzetiben, ugyancsak Ljubimov vígszínházi Bűn és bűnhődésében Marmeladovot játszotta, ő volt a legemlékezetesebb Pisti Örkény Pisti a vérzivatarban című darabjának első bemutatóján a Pesti Színházban, és aligha feledhető, ahogyan a Száz év magányban, melyet Schwajda György állított színpadra Szolnokon, Törőcsik Mari mellett a fantaszta Buendiát alakította, és az sem, ahogyan Darvas Ivánnal előadták a Godot-t a Művész Színházban.

Színházi szaktudását rendezői vállalkozásaiban is megcsodálhattuk, színpadra tette egyebek közt a Csárdáskirálynőt a Margitszigeten, A vihart és Az ember tragédiáját a Budapest Bábszínházban, a Vonó Ignácot a József Attilában. Legtöbben mégis néhány filmszerepére fognak emlékezni. Már ifjú Schnapsot sem könnyű elfelejteni Makk Károly 1954-es Liliomfijában, és olyan filmekben, mint a Ripacsok vagy a Két félidő a pokolban, a huszadik századot megszenvedő kisember legteljesebb portréit nyújtotta. Minarik Edeként pedig alighanem örök legendát hozott létre a Régi idők focijában. Garas elment, de a mosodás velünk marad.