Nem ciki az öregúr
Látunk mindenféle nőt, szemüvegeset, bánatos arcút, vékonyat és molettet, jól és kevésbé jól öltözöttet, negyvenest, ötvenest, hatvanast, sőt huszon- és harmincévest is, amin elsőre meglepődünk, mert mégiscsak azt gondoltuk: Tom Jones elsősorban a kicsit idősebbek nagy idolja, már csak életkora okán is. Az idén a hetvenegyet is betöltötte a walesi származású dalnok, első lemezét 46 éve készítette.
Jól kiásta az alapot magának: akadt idő, főleg kezdetben, mikor évente három nagylemezzel öntötte le a nagyközönséget. Aztán lassult a tempó – de mikor a koncert előtt végignéztük a diszkográfiát, harminchét korongot regisztráltunk, ami éppen elégséges indokot szolgáltatott arra, hogy elgondolkodjunk kicsit Tom Joneson.
Mert amúgy mi a bánatért gondolkodna az ember Tom Joneson?
A fiatal generációk jó részének ciki ez az öregúr. Kívánságműsorok egyvelegének sztárja, igényesebb lagzizenekarok repertoárjának állandó szereplője, semmi több. A koncerten aztán felülvizsgáltuk eme álláspontunkat. Noha lejátszónkon ezután sem lesz állandó vendég mondjuk a She’s a Lady, a Delilah vagy a What’s New Pussycat, a kötelező korosztályos gőgöt rögtön feloldotta a basszus, mikor az első szám közepén betámolyogtunk a nézőtérre, elbotorkáltunk a korlátokig és nézni kezdtük az öreget, amint nyomja. A kedvesen erélyes kisasszony aztán a helyünkre terelt minket, mert nem lehet csak úgy álldogálni, ha egyszer ültetett a buli, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy a rockfunksoulblues nem az a kifejezett ülős műfaj, és figyelje csak meg, nemsokára nem győzi majd a helyükre küldözgetni az embereket – végül behódoltunk. Később meg vigyorogtunk kajánul.
Mert tényleg: az artista még alig kent le négy-öt dalt, mikor néhányan elkezdtek természetesen viselkedni, úgy, ahogy egy Tom Joneskoncerten viselkedni kell, vagyis felpattantak, hogy a szektorok közötti lépcsőkön táncolni kezdjenek, ami azért nem veszélytelen mutatvány valóban. Aztán egyre többen. Végül nemcsak a lépcsőkön láthattunk változatos tempóban mozgó párokat, de a küzdőtéri széksorok mögött is, ahol eleinte az őrök ugyancsak próbálták elejét venni a tömeges megőrülésnek, a siker legkisebb esélye nélkül persze, végül aztán feladni látszottak pozícióikat, és laissez faire-re váltottak. Belátták, hogy mindenkinek jobb lesz így.
Ha valaki abszolút outsiderként csöppen egy Tom Jones-koncertre, kisvártatva úgyis meglátja, mikor énekel a mester vitathatatlan slágereket. Ilyenkor előkerülnek a zsebekből a telefonok, és sok száz aprócska világító ablak lép működésbe, hogy rögzítsen valami élvezhetetlen videót, amit lehet mutogatni majd a többieknek, nézd, a Sexbomb megy, itt meg a You Can Leave Your Hat On, hogy az It’s Not Unusualról vagy az If I Only Knew-ról ne is beszéljünk most. A számok között néha kiderül pár kedves dolog, például, hogy Tom Jones képes helyesen kiejteni a Budapest szót, valamint hogy (egyik) első munkahelyén külhonba szakadt magyarok voltak a főnökei, és hogy amúgy is very nice people vagyunk. Tíztagú, rezes szekciót és vokálosokat is magában foglaló zenekarával remek bulihangulatot varázsol az Arénába, a közönség hálás minden gesztusért, van sikítás és közös éneklés is. Kilenc nő nem bír magával (nem is kell), és a koncert felét már a színpad előtti kordonnak támaszkodva tölti, hogy még közelebbről láthassa a hetvenegy éves sármőrt.
A vastaps és lábdobogás utáni ráadásban szereplő Hey PockyWay refrénjéhez segítséget kér a közönségtől, amit csak többé-kevésbé kap meg jól, mert sokan félreértik, hogy mi van, aztán jön a Prince-cover Kiss. E csók után pedig véget ér az egy és háromnegyed órás koncert, szemüveges, vékony és molett, jól és kevésbé jól öltözött, negyvenes, ötvenes, hatvanas, sőt huszon- és harmincéves nőkkel, valamint csatolt részeikkel, ballonkabátokkal lesz tele a metró. De bánatos arcokat már nem látunk.
