Nem túl jó jel, ha egy akcióthriller előtt megjelenik a figyelmeztető felirat: igaz történet alapján. Hiszen ekkor már sejteni lehet, hogy epilógus gyanánt be kell érnünk majd néhány felirattal, amelyek tudatják: hősünk ma is boldogan él, ha él, a világ viszont időközben sem változott. Roszszabb viszont, hogy az életszagú történet ürügyén majd valamiféle tanulságot is megpróbálnak belegyömöszölni a filmbe, miközben úgyis az akció minősége, fordulatszáma, hitelessége dönt majd el mindent.

Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, jól is fel lehet oldani mindezt. Például a Banki meló képes volt pikánsan, igen korhűen és izgalmasan feldolgozni Margit hercegnő afférját, illetve azt, hogy a nem túl apácai hozzáállás milyen hullámokat vetett a brit politikában és alvilágban. Azért is tolakszik ide a példa, mert a Bankimelóban is Jason Statham alakította a főszerepet. Vagyis még egy szempont kínálja magát az összevetésre.

Nos, jó hír, hogy a Válogatott gyilkosok nem utazik különösebb tanulságra, hacsak arra nem, hogy a világ tele van rosszarcú gyilkosokkal, de a kormányérdekek még ennél is csúnyábbak tudnak lenni, mert az olaj a világ motorja. Vagy valami hasonló. Gary McKendry filmje tehát épp anynyit moralizál, amennyit kell, és épp olyan sablonosan, ahogy kell, abban viszont mégiscsak jó, hogy felerősítse bennünk azt a közhelyes sejtelmet: ha működik valahogy a világ, hát valahogy így, ilyen piszkos játszmák mentén működik. Persze ebben sincs semmi új, és igazából a színésztrió sem tesz hozzá semmilyen új árnyalatot. Statham éppolyan faarcú gyilkológép, amilyen A szállító óta mindig is volt. De Niro épphogy csakmegvillan, Clive Owen esetében viszont az tart hosszabb ideig, hogy megszokjuk az amúgy korhű bajuszát, ami a jellemfejlődést is eltakarja kissé.

Sablon sablon hátán tehát, a szép arcú barátnőtől kezdve, aki természetesen a fi lm megfelelő pontján bajba kerül, a befejezésig nincs olyan cselekményelem, amelyre az eredetiség bélyegét gond nélkül ráüthetnénk, a film egésze valahogy mégis jól teljesít. Talán már azzal is, hogy nem bosszant fel, nincs a hiteltelenségig felturbózva benne minden, nincsenek szemfájdítóan gyors vágások, nem remeg idegesítően a kézikamera, a kaszkadőrjeleneteknek is közük van a fizikához, vagyis az újkori akciócsodákhoz képest maga a szegénység szaga árad az egész filmből, ám ez a kevés most épp elég. A

Válogatott gyilkosok arra jó ugyanis, hogy felébressze bennünk a nosztalgiát a régi vágású akcióthrillerek iránt, amikor még volt színe, szaga egynéhány jelenetnek, a gyilkosságnak még súlya volt, nem csak eggyel több statisztát húztunk ki fáradtan a listán. És igen, élet- és nem izzadtságszaga volt mindennek, ami ugyan szintén nem egy könnyű illat, de legalább nem fordítjuk el fintorogva a fejünket.

Messze nem éri el a klasszikusok szintjét tehát a dolgozat, de a Válogatott gyilkosok tipikusan az a film, amellyel kapcsolatban már a középszerrel is elégedettek vagyunk. Azzal, hogy megnyugtató módon működik, mellékhatások nélkül, az éhséget viszont csillapítja, akár egy gyors szendvics. Elhiteti velünk azt az illúziót, hogy néhány pillanatra bepillanthatunk a kulisszák mögé. És ez még akkor is jó, ha azzal maguk az alkotók is tisztában vannak, hogy nincs semmi titok a függöny mögött. Ez a világ már senkit sem képes meglepni. Sem piszokságában, sem ártatlanságában.

Jason Statham és Robert De Niro