Mednyánszky fehérei
Hogy mennyire önzetlenül, az nem érdekel. Befektetés és eredmény arányát (ez utóbbit Mednyánszky idejében renoménak, ma, ha jól tudom goodwillnek hívják) számolják ki a könyvelőik, ránk, a közönségre az tartozik, amit látunk. Jelen esetben nagyvonalú kölcsönadók és nagyvonalú képkölcsönzők eredményeként egy olyan gyűjteményt, amely egész életművet és életműben való kalandozásokat kínál.
Például a fehérek felfedezését. Feltűnően sok fehér, fehér uralta vagy fehér modulálta kép gyűlt itt össze ahhoz, hogy ne vegyük észre e szín és festék sokféle szerepét Mednyánszkynál. Mindjárt a bejárat mellett a hatalmas Zúzmarás erdő. Amely egyfelől ködön át derengő napjával, s így szürkeségével, szürkében tehát világító fehér pászmáival a romantika, egyenesen Caspar David Friedrich reménytelen teleit jósolja. Másfelől ezek a pászmák porladnak, mint a dér a valóságban, és lazák, mint az impresszionizmus könnyedsége, és a szálkás aljnövényzet is messze kerül a zománcos hidegségtől. A német mester ilyen környezetbe romot, koldust, gótikát alkalmaz. Mednyánszky csak egy elmosódott, azonosíthatatlan figurát, amelyről csupán közelről derül ki, hogy szürkesége kékből és sárgásbarnából húzza össze magát.
Ahány kép, mondhatni, annyiféle fehér. Egy téli tájon (banktulajdon) göcsörtös, de folyamatos vonalrendszer a havas ágrengeteg, ám markolni, harapni való az erdei útra omló hó, míg a Téli verőfényen meleg derengést kapnak, de korántsem derűsek a pászmák, amelyek úgy hevernek sorban, mint az elejtett vadak eredményes vadászat után. A Napfelkelte havas folyóparton partján rögöket és kopásokat hagyott az ecset, mint mindenhol, ahol kevés a hó ahhoz, hogy az omladozó földet beborítsa, ám elképesztően más, tojáshéj-fehér a nap, merészen, kisimulva és megnyugtatón. A legismertebbek a hegyi fehérek. A Tátrában, ahol hígtinta kékekkel oldódva adnak hátteret az impresszió-friss tavi képnek, esetleg az Alpokban (a cím szerint lehet Rax, de lehet Tátrai tájkép), ahol romantikával telten feszülnek, rőten és meszesen a békülékenyebb legelő fölé.
Így jutunk el a háborús képekhez, de semmiképp sem a stílusfejlődés csúcsához. Mert egyfelől a Szerbiában katonaroncsai mögött és alatt a fehérség olyan kongó és érzéketlen, mint a csupasz bádogra mázolt silány festék, másfelől a rettenetes figurák láttán nem véletlenül emlegetnek expresszionizmust. Mednyánszky azonban nem illik stíluskategóriákba, következésképpen nincsenek stíluskorszakai. Magányos és a piktúrában is társadalmon kívüli volt, mindig azt a drámát festette, amelyet Kállai Ernő monográfiája óta tragikus önmagával azonosítunk; önarcképeket portré-, tájkép- vagy jelenetformában, stílusszabályoktól függetlenül.
Pontosabban: eszközök sajátosan szuverén felhasználásával. Mert felállíthatunk a mostani kiállításon is egy eminens és önkényes sort azokból a kategóriákból, amelyekhez egy-egy mű hasonlítható. Az elítélt romantikus és akadémikus, mint a tizenkilencedik század, különösen errefelé. De az is igaz, hogy a Shylock rembrandti mélységű, a Munkács vidékéről tehenei meg éppen egy holland kismester folyópartján is delelhetnének. A Hegyi tó mellett még seregnyi táj mutatja, hogy milyen kiváló impresszionista lehetett volna, ha akarta volna. Csakhogy éppoly kevéssé akarta, mint az expresszionizmust, holott a Hadifoglyok karácsonyát a Brücke vadsága feszít. Ám mindez csak teória. Amelyet teljesen értelmetlenné tesz a Sebesült katona rőt totalitásában a vörösen vérző keze, meg a jellemképe, az Útonálló fluoreszkáló infernója, amely cselekménnyel és lidércszínekkel egyszerre rettent meg, valamint azoknak az úgynevezett csavargóképeknek a sora, amelyek legjavát a kiállítás szintén egybegyűjtötte.
Egy kicsit magyarázatképpen a fehérek sokféleségéhez. Mert így látszik világosabban, hogy honnan a hatalmas, fájdalmas szabadság, amellyel az egyetlen fehér annyiféle formát ölthetett.
