„A múzeum a láger anyja”
– Amikor lelepleztem a fedősztorit Oskar Lafontaine tartományi kormányfő előtt, a szociáldemokrata politikus azt mondta: ehhez parlamenti többséget kell szerezni, mert a tér nem az enyém, hanem Saar-vidék tartományáé. Fél évig lobbiztam. A képviselőket meggyőzni nehezebb volt, mint a köveket emelgetni – mesélte lapunknak a 2146 kő –Figyelmezetés a rasszizmus ellen elnevezésű 1993-as alkotásáról a neves német származású képzőművész, aki minap a Goethe Intézet meghívására Budapesten járt, hogy köztéri műveiről tartson előadásokat.
A 71 éves Gerz – sok huszadik századi művészhez hasonlóan – a művészetet akarja minél közelebb vinni az emberekhez. Szerinte nem a publikumot kell becsalogatni a múzeumokba, hanem pont fordítva, a művészetet szeretné az utcakép részévé tenni. – Az alkotás számomra a cselekvésről, a vitáról szól. Éppen ezért nem hősi szobrokat, hanem negatív emlékműveket készítek. Nem zavar, ha kritizálnak, a bírálatot is elismerésnek tekintem – hangoztatta az akcióművész, aki fiatalon fordított hátat az egykori NSZK-nak.
Eredetileg író akart lenni, aztán az 1960-as évek sűrű forgatagában átváltott a képzőművészetre. Csaknem egy évtizedig a klasszikus úttal kísérletezett, először kiállítótermekbe vitte fotóit, illetve szobrait. Közben volt százféle állása. Tudósított egy sportra szakosodott hírügynökséget, de taxizott Bázelben és Londonban, sőt egy ideig szőnyeget is árult. Több mint négy évtizedet töltött Párizsban, az utóbbi időben Írországban él.
Az egykori amatőr ökölvívó és kerékpárversenyző azt állítja, művészete nem provokáció. Köztéri alkotásaival, főleg a holokauszttal és a náci időkkel foglalkozó koncepcionális műveivel folyamatosan meghökkenti a közvéleményt. Így volt ez 1974-ben, amikor a dachaui koncentrációs tábor helyén kialakított emlékhelyen a látogatókat „irányító” múzeumi feliratokat fotózta. Nem az egykori szörnyűség képeit és emlékeit, hanem a kijáratot, a bejáratot mutató vagy a dohányzást tiltó táblákat. Amikor később kiállította a képeket, kísérőszövegnek azt írta: a múzeum a láger anyja, a láger a múzeum anyja. Ebből óriási botrány lett, pedig ő csak a párhuzamosságokat akarta bemutatni. Azt, hogy a tömeggyilkos rendszernek és a kultúrának is hasonló a nyelve, lényegében ugyanazon a nyelven szervezték meg a lágereket és a múzeumokat.
E sokkoló erejű projekt illett az 1970-es évek NSZK-jához, ahol a korábbi elhallgatást kezdte felváltani a múlttal való szembenézés. A fiatalok – nem utolsósorban az 1968-as diáklázadások hatására – nyíltan kezdtek beszélni a szégyenről és a bűnről: a nácik gyermekei meg akarták érteni, hogy mi vezetett a totalitárius diktatúrához, majd pedig a holokauszthoz.
– Ekkortól nekem is kezdett megváltozni a viszonyom a szövetségi köztársasághoz, amit azért hagytam el, mert fojtogatónak éreztem, ahogy az emberek tömegesen tagadták le a múltjukat – tette hozzá Gerz, aki a legjobb négy közé került a berlini holokauszt-emlékműre kiírt pályázaton. Terve egy hatalmas építkezés lett volna: a látogatóknak a Miért történt? kérdésre kellett volna felelniük. A válaszokat egy robot véste volna a kövekbe. Napi ötezer látogatóval számolva legalább nyolcvan évre lett volna munkája, de a politika közbeszólt. Helmut Kohl (CDU) kancellár olyan megoldást akart a Brandenburgi kapu szomszédságába, amivel véget vethetett az egyre hevesebb vitáknak.
A múlt egy másik nehéz fejezetét, Franciaország német megszállását próbálta feldolgozni Bironban. A dordogne-i falu környékén a nácik szörnyűséges mészárlásokat követtek el, német turisták az 1990-es évekig nem is nagyon merészkedtek arra. Gerz egy „titkos kérdéssel” járt házról házra a 236 lakosú településen. Milyen fontos dologért áldozná fel az életét? – szólt a „titkos kérdés”. A névtelenül adott válaszokat a munkáját segítő bordeaux-i egyetemistákkal kis táblákra véste, a plakettekkel pedig teleragasztották a faluban található, a két világháborúban elesetteknek állított obeliszket. A „Le monument vivant” nevéhez hűen tovább él: egy falubeli házaspár minden nagykorúvá váló bironi vagy újonnan odaköltöző válaszát kiteszi az emlékműre.
Hasonló humanista projektet valósított meg Gerz a náci légierő által szétbombázott Coventryben, ahol először nem értették a „tegnap ellenségeit” firtató kérdését. Kezdetben sokaktól azt a választ kapta, hogy nekik csak a labdarúgásban vannak ellenségeik. Ez a történet sokszor eszébe jut, amikor Bochumban jár, Az európai ígéret elnevezésű, szintén utcakövekre épülő köztéri projektje miatt. A Ruhr-vidéki település egyik belvárosi templomában talált egy 1931-es feliratot, amely Németország összes ellenségét felsorolja. Mindenki rajta van, aki ma boldogan ül bele az exportvilágbajnok által gyártott autókba, mos, főz és takarít annak háztartási gépeivel.
