– Itt semmi sem az, aminek látszik –mosolyog kajánul a trükkbirodalom királya, Kasztner Károly. – A trükkmesteri szakma erről szól: meg kell valósítani a lehetetlent, kitalálni a csodát. Olyan, mint a bűvészet: keményen meg kell dolgozni a színpadi illúzióért.

A falon olvasható munkaköri leírása csak köszönő viszonyban van a valósággal: a szöveg szerint a trükkmester kitalálja és megvalósítja a rendező által elfogadott trükköket, egyéni megoldásokkal egészíti ki a darabok világát, s karbantartja a létrehozott kellékeket. No, meg még mennyi minden: a felsorolásból kimaradtak több kötetet tölthetnének meg.

– Úgy kezdődik, hogy kísérletezek: a színdarab forgatókönyve alapján kitalálom, hol és milyen trükkre van szükség. Csak egy rajzom vagy fotóm van a rendező elképzeléséről, utána jöhet az ötlet. A legtöbb trükk mögött egyszerű fortély áll: nem is hinnék el, ha elmesélném. Az ihlet nálam mindig éjjel jön: fél háromnál tovább nem is alszom. Utána tudnék, csak akkor már az ötlet nem hagy. Innentől kétesélyes a dolog; megbeszélem a főnökömmel, aki vagy azt mondja: „Te hülye vagy? Nem ezt kértem!”, vagy azt: „Te, ez csodálatos.”

Utóbbi esetben kezdhet tovább főni Kasztner feje. Ilyenkor szokott teljesen megőrülni – nem is enged be senkit a szentélyébe. Ha zavarnák, kisiklana az egész gondolatmenete. Ekkor a megvalósítás lázában ég, úgy, mint a nagy feltalálók: enni-inni, még élni is elfelejt, csak a fogaskerekei zakatolnak. Dolgozgat az alagsorban, s egy monitoron követi a próbákat: az előadásra hangolódik rá. Közben fönt összeáll a darab a színészekkel, lent, a vegykonyhában pedig megszületik az előadás titkos háttere. Míg nem próbálta ki vagy tucatszor az új trükköt, addig nem mutatja meg senkinek.

Így bújt ki köpönyegéből A padlás Robinson nevű szuperszámítógépe, amit egy fogorvosi székből alakított át, A három testőr Myladyjének fegyverré alakítható legyezője, vagy például egy élethűen berregő, gumiból készített láncfűrész, amit a Cseresznyéskertben vetnek be. A legnépszerűbb A padlás szilvásgombóca: szivacsból készíti, műprézlivel borítja. A titka, hogy grammra pontosan kimérve ólmot tartalmaz: így lesz olyan súlya a gombócnak, hogy a színészek gond nélkül tudnak zsonglőrködni vele. A bemutató óta ezret biztos készített belőlük, mert rendre kigurulnak a gombócok a közönséghez, s utána már nem kapják vissza – alkotójuk nem szentségel a folyamatos pluszmunka miatt, megérti, mert ő is hazavinné őket.

– Mit mutassak még? – találmánytól találmányig rebben, ilyenkor mintha pár centivel a föld fölött járna. A csípőjébe épített fémprotézist sem érzi, csak megérinti a kelléket, s újraéli az előadást – olykor elő is adja, mivel a sztorikból kifogyhatatlan.

– A legkedvesebb emlékem az Egy olasz szalmakalap című előadás. Volt benne egy szék, ami hol ugrált, ficánkolt, mintha szellem bújt volna belé, máskor a színészek meghajlították, csomót kötöttek rá: tehát egy földöntúli szék kellett. Kis darabokra vágtam, milliméternyi pontossággal, aztán összeraktam, mint egy marionettbábut, s a színpad alatt mozgattam. Mindez pár centire az első sortól: a széknek nem volt lámpaláza, de nekem annál inkább.

Nem szereti a felhajtást: maga körül semmiképp. Nem akar híres lenni, de sokszor kiírják az ő nevét is a színlapokra: hidegen hagyja. Háttérembernek tartja magát, aki szerint a trükk önmagáért beszél. Több színpadi megoldását átvették más színházak, és sokszor felhívják, ugyan, árulja már el, ezt meg azt hogy csinálta? A választ inkább elvicceli: Honnan tudjam? Be voltam rúgva, aztán kitaláltam.

– A csapatmunkában hiszek: ha összetett a trükk működtetése, az az én feladatom. Nem csak az illúzió halála, ha egy trükk befuccsol: az enyém is. Rühellem a gondolatát, hogy megtörjön a színpadi varázslat, vagy hogy valakinek baja essen. Sosem felejtem el: a Két úr szolgája közben Szarvas Józsi kikap egy nagy tál fasírtból egyet, és jóízűen beleharap a monológja közben. Egy fasírtmindig igazi volt: ő tudta meg a kellékes, hogy melyik.

De egyszer fordítva tették be a tálba a fasírtot a kellékesek. Józsi beleharapott a gumiba, s a függöny után jött is rögtön hozzám: Kasztner, cseszd meg, kitört a fogam! Azóta mindkét oldalra igazi fasírtot rakok. A legfontosabb, amit megtanultam, és ezt a színházi világtól függetlenül mondom, hogy tökéletes trükk nincs. Akkor létezne, ha mindenki tökéletes lenne. Az élet is egy többszereplős műfaj, más fejével is kell gondolkodni.

Élete legalább olyan trükkös, mint szakmája. Rákényszerült, hogy mindig alternatívákat keressen: ott is, ahol először nem látni vészkijáratot.

– Fiatal angyalföldi zsiványként azt sem tudtam, mi fán terem a színház. Tripolisz-bandatag voltam, 1956-ban csak azért nem kerültünk bajba, mert nálunk volt az egész társaság: disznót vágtunk a pincében. Nagy vargabetűkkel haladtam: faipari technikumot végeztem, huszonévesen raklapok, bútorlapok készítését ellenőriztem. Nem tetszett. Bekerültem Czinege honvédelmi miniszter testőrségébe: az sem tetszett. Végül az OKISZ-nál egy időre megállapodtam: ott tizenegy évig üzemvezetőként dolgoztam.

Ezt végre szerette is, de nyugodni ott sem nyughatott: a kreativitás ördöge jól felpiszkálta, az Intercontinental divatbemutatóira kísérő kiállításokat szervezett a saját faszobraiból. – Kiléptem a pártból, kirúgtak a munkahelyemről – meséli. Egy évig házat épített, téglát hordott, s olyan fáradtan ment haza, hogy az álla söpörte a földet. Hiányzott neki az alkotómunka. Egy barátja révén került a Vígszínházhoz, csúszó-mászó asztalosként kezdett: a földön kúszva építette a díszleteket. Mindenhol hasznossá tette magát: bútort készített, esztergált, restaurált.

– Mikor átépítették a színházat, elkülönítettek pénzt egy kis műhelyre. Kigondoltam, milyen alapanyagokra, szerszámokra van szükség, hogy ne állandóan a filmgyárnál, központi műtermeknél kelljen kuncsorogni. Mondogattam is: gyerekek, először hadd próbáljam meg én! Alapvetően azóta nem nyughatok – mondja mosolyogva.

Ha ez egy jól megírt színdarab lenne, happy enddel meg miegymással, akkor itt most vége is lenne a történetnek. De az élet, mint általában, megint közbeszól.

– Idén harminc éve, hogy itt dolgozom. Már nyugdíjas vagyok, de nyomaszt, hogy nincs utódom. Voltak jelöltek: bejönnek dél körül, felküldöm őket a színpadra tanulni, pár óra múlva ott ülnek üres füzettel, szombaton meg persze senki sem akar dolgozni. A kislányomat sem tudom rávenni, hogy idejöjjön. A színházban nőtt fel: az ilyen gyerekeket vagy beszippantja teljesen a színház, vagy immúnissá válnak rá.

Szeretné leírni tapasztalatait, papírra vetni a szakmai fortélyokat: szép vastag irat lenne. Ehhez csak az kellene, hogy nyugiban leüljön írni otthon: erre azonban saját maga szerint sem lenne képes. Két perc egy helyben, a fotelban, és ő már kínban van.

– Mindig van új feladat. Nem igaz, hogy a színpadi csoda egyszeri és megismételhetetlen: az a kihívás benne, hogy újra meg kell teremteni, folyamatosan izzadni kell érte. A taps mindent felold. Mi máshogy gondolkodunk, és ez baj a civil életben. Én már csak tudom, több kapcsolatom is ráment: mert bejövünk reggel, de az nem biztos, hogy este haza is megyünk.

Mára csaknem négyszáz színdarab trükkarzenálja nyomja a vállát, terheli a lelkét. És tényleg nyomja: van trükk, amit több évtizede tökéletesít, de most sem elégedett. Azt mondja magáról, hogy gyári hibás, a szakma degeneráltja: nem tud kiengedni. Nincs rajta kikapcsgomb. Erős szavak ezek a Vígszínház fantomjától, aki mindenhol ott van, akire mindenki számíthat. A szakma törvényét tartja szem előtt: Show must go on.

– A jó trükkök nem mennek ki a divatból, kell a jól megkomponált illúzió. Csak az a kár, hogy az életben ez nem mindig működik.

Névjegy

Kasztner Károly 63 éves, 1981 óta a Vígszínház trükkmestere. 1997-ben beválasztották a világ legjobb trükkmesterei közé, s egy lapon említették a hírneves hollywoodi szemfényvesztőkkel: ez egyszer nem bánta, hogy nyomtatásban látja a nevét. Színházi anekdotái közül a kedvencünk: az Úri muri próbái közben alkotta meg a rendező kérésére a dupla fenekű söröskorsót Bessenyei Ferencnek.

A korsóba csak egy deci sör fér, de úgy néz ki, mintha teli lenne. Mikor fény derült a turpisságra, a színészóriás csalódottságában egyszerűen hozzávágta a korsót.