Nemrég készült önről egy dokumentumfilm, melyhez hosszú interjút adott. A dokumentumfilm azt boncolja, hogy minél zseniálisabb képességekkel születik valaki, annál több nehézséggel kell megbirkóznia az életben. Nem jut eszébe néha, mennyivel könnyebb lett volna, ha egy kis faluban gazdálkodóként éli le az életét, egy asszony mellett és sok gyerek között?

Nem rágódom a múlton. Ami történt, megtörtént. Tudomásul vettem, hogy ekkora batyut kaptam az élettől. Arra pedig nincs válaszom, hogy miért ad több maflást az élet egy művésznek, mint egy átlagembernek. Talán nem is ad, csak mi képzelődünk. Bizonyos élettapasztalatokra minden művésznek szüksége van. A zongoristát azért tudtam balkézről odakenni, mert benne volt a fejemben. Átéltem minden mozzanatát, tehát még esélyem se volt, hogy mellényúljak, csak oda kellett tenni szépen a vászonra. Minden, amit abban a filmben látott, a gyerekkoromból jött, csak a figurákat kellett egy kicsit átpofozni, átöltöztetni. Ami pedig az életet illeti, nincsenek vágyaim. Elfogadom, ami van, azt, ahogy van. Nagyon nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy létezik-e eleve elrendelés, vagy a sors hagy nekünk egy rést, hogy legalább az illúziónk meglegyen, hogy mi döntünk az életünkről. Hajlok az ateizmusra, és azt mondom, valószínűleg a világegyetem részecskéi mocorognak valahogy úgy, hogy meghatározzák, mi legyen a sorsunk...Más okosságot nehezen tudok elfogadni.

És mi a helyzet a gyerekekkel, akikkel ebben az új filmjében, a Carnage-ben érintőlegesen foglalkozik, mert tulajdonképpen a szüleikből tör elő a zabolátlan kamaszindulat?

Tetszik, nem tetszik, a gyerekeinkben mindannyian saját folytatásunkat látjuk, ki jobban, ki kevésbé. És ki erőszakosabban, ki szelídebben, de mindannyian a saját kudarcainkat próbáljuk kiköszörülni az életükön. Hogy ezzel mennyit ártunk nekik, inkább nem is ragozom. Én nagyon tudatosan kivontam magam ebből a mozgalomból, és hagyom a srácaimat, hogy éljék az életüket, ahogy jónak látják. Hajszolni és nyomasztani már csak azért sem érdemes a gyerekeket, mert annak soha nincs jó vége. Ha jól visszagondolok, én végig az osztály szamara voltam, aztán ahogy belecsöppentem a művészvilágba, kivirultam, mint a rózsa. Vagyis hagyni kell, hogy az a gyerek megtalálja a maga kifutási lehetőségét az életben.

Megtalálja, aztán elveszítse – és esetleg újra megtalálja, ahogyan ön, aki Párizsban született, pici korában visszaköltözött a szüleivel Lengyelországba, és most ismét – még akkor is, ha nem teljesen saját akaratából – Párizsban él. Mit jelentett és mit jelent ma önnek a francia kultúra?

A szüleim itt ismerkedtek meg, és pici koromban ittam-szívtam magamba Párizst, ami aztán úgy maradt meg bennem, mint a bűvös város. A sztálinizmus éveiben még Prágáig se juthattam el, Párizs pedig szóba se jöhetett. A XX. kongresszus után lélegeztünk fel először, ebben az időszakban kaptam a varázslatos három hónapos „ablakot” az útlevelembe, hogy meglátogathassam a nővéremet, aki annak idején Auschwitzból egyenesen Párizsba vette az irányt. Az a három hónap hihetetlen lenyomatot hagyott bennem, ami nem csoda, hiszen húszéves voltam. Visszamentem Varsóba, aztán Lodzban elvégeztem a filmfőiskolát, és ácsingóztam Párizs után. Amerika eszembe se jutott. Az én generációm De Sicán, Viscontin, Fellinin, Rossellinin nőtt fel, alig vártuk, hogy jöjjön a következő filmjük. Külföldi, főleg amerikai filmeket nem engedtek be a vasfüggöny mögé, csak a veszélytelen francia, a cseh és persze a szovjet-orosz filmek mentek a moziban. A főiskola volt a szerencsém. Ugyanis a lengyel kultuszminiszter minden valamirevaló külföldi filmből kapott egy kópiát, hogy eldöntse, engedélyezi a bemutatását vagy sem, és a főiskola be volt kötve hozzá bizalmi alapon, ezért mi az összes tiltólistás filmet megnézhettük. Ennek köszönhetem, hogy láttam Az aranypolgárt meg a Tulipános Fanfant, és a Szerelmek városa mindkét részét. Meg persze a francia újhullámosokat, Godard-t, Truffaut, Chabrolt, akikkel aztán jóval később, amikor Párizsba keveredtem, találkoztam.

De addigra már megjárta Amerikát, mint világhírű lengyel filmrendező...

Fél évszázados pályafutásom során összesen egyszer jutottam el az Oscar-gálára, mikor a Kés a vízbent a legjobb külföldi film díjára jelölték. Ez volt az első filmem, és mindjárt ott vonultam peckesen a piros szőnyegen Fellini mögött, aki persze rám vert a 8 és féllel. De nem bántam. Kicsit se bántam! Sőt, büszkén feszítettem, hogy Fellini vert meg. Aztán kaptam egy Golden Globe-díjat a Kínai negyedért, amit nem tudtam személyesen átvenni, mert Japánban turnéztam. Most meg már hiába jelölnek bármilyen díjra, nem tehetem be a lábam Hollywoodba. Úgyhogy nem érdemes rám pazarolni a jelölést.

Mit jelentett húszévesen és mit jelent most önnek a siker?

Sokat. Szinte mindent. A siker fontos kelléke az életnek, még akkor is, ha sokan túlmisztifikálják. Legalább annyit kínlódtam a Kés a vízben előtt, mint amennyit a Kés a vízben után. Miért? Mert Gomulka elvtárs úgy begurult, mikor levetítették neki, hogy odavágta a hamutartót a vászonhoz, és ez persze rögtön meg is alapozta a lengyel kritikai fogadtatást. Jobbnak láttam elhúzni Varsóból, Párizsba költöztem és megpróbáltam forgatókönyveket írni. Ott ért a hír, hogy a Kés a vízbent meghívták a velencei fesztiválra, ahol megnyerte a kritikusok díját, onnan meg azonnal vitték a kópiát a New York-i fesztiválra – pont úgy, mint most a Carnage-t. New Yorkban akkora ovációval fogadták a filmet, hogy azonnal felhívtak a 20th Century Foxtól, hogy jöjjek én is, tárgyalni akarnak velem, és aztán bekerült a film az öt legjobb Oscar-jelölt közé... Akkor szagoltam bele először az amerikai sikerbe. Sok nem lett belőle, visszamentem Párizsba, ahol évekig küszködtem tovább, aztán egy lengyel származású amerikai producerrel összehoztuk a Iszonyatot meg a Zsákutcát... Hát ilyen zötyögve indult el a karrierem. Ha a filmed bukik, senki nem ugrik, hogy jöhet a következő, de azt se mondhatom, hogy ha történetesen eldurran a filmed, akkor az összes kapu kinyílik. Ilyen csak a mesében van, illetve akkor, ha félmilliárd dollárt tolsz be a konyhára. Olyankor persze az se számít, hogy amúgy egy rakás szart se ér a filmed.

Mi inspirálja?

Minden, amit még nem csináltam, és persze a téma kell hogy fölcsigázzon, de elsősorban olyasmi izgat, amibe még nem mártottam a kezemet. Nem bánom, ha meg kell szenvedni egy filmért, de nem abban az értelemben, hogy tüzes karikákat kelljen átugranom a pénzért, vagy olyan megalkuvásokra kényszerüljek, amire nem vagyok hajlandó.

Ön – ha tetszik, ha nem – hollywoodi filmtörténetet írt. Mennyire hiányzik önnek Hollywood, ha egyáltalán hiányzik?

Eleinte rettenetesen hiányoztak bizonyos dolgok, de ma már a filmcsinálás teljesen globális és univerzális. Technikai szempontból a világ minden táján egy kaptafára működnek a stúdiók. A különbség csak annyi, hogy sokkal könnyebben jut filmhez, akinek megvannak a kapcsolatai a finanszírozókhoz, tud velük reggelizni, kávézni, ebédelni, vacsorázni és a fehér asztal mellett parolázni. Persze lehet az is előny, ha valaki sose kvaterkázik Hollywood moguljaival... fene tudja. Tényleg. Igazán csak a barátaim hiányoznak, de szerencsére gyakran előfordulnak Párizsban. Adrien Brody most volt itt két hete, Harrison Fordot is láttam, Jack Nicholson is látogatott egy időben, most már lusta utazni, de kétévenként csak feltűnik, és persze Mia Farrow... ő okosan csinálta, kivonult a bolhacirkuszból, New Yorktól északra egy erdei faluban él. Tudja, mi hiányzik igazán Hollywoodból? A Nate and Al... az a jó kis kifőzde.

Gondolt már arra, milyen karriert futott volna be, ha Hollywoodban marad?

Nyilván egész mást, ez nem is kérdés, hiszen az ember az, amit megeszik, nem igaz? És aki francia koszton él, annak fura szájízt ad az amerikai szték. Ma már mindegy lenne, hol élek, de akkor, amikor a pályámat kezdtem, Hollywood és Európa még két világ volt. Akkoriban Holylywood még egyedülálló mozigyár volt, és hiába törte kezét-lábát sok európai rendező, sehogy se boldogult azzal a szisztémával. Én viszont valahogy belesimultam, talán mert annyira meg akartam csinálni a Rosemary gyermekét. Annyira jól klappoltam azzal a rendszerrel, mintha ott születtem volna, simán, olajozottan ment minden, és a második hollywoodi filmemet is rögtön finanszírozta a stúdió, persze azért az sem mellékes, hogy Robert Evans volt a Paramount főnöke, és azonnal levette, ki vagyok és mit akarok. Egy életre szóló barátság... Aztán ahogy az évek teltek, és egyre kisebb lett a mozivilág, mert elolvadtak a szakmai különbségek, tulajdonképpen mindegy, hol csinál filmet az ember. Én történetesen más filmet csinálok Párizsban, mint ha Marseilles-ben élnék, és nyilván Hollywood is befolyásolná, hogy mi kerül a vászonra...

Ötven éve filmezik. Mi a titka, hogy még mindig sugárzóan fiatal?

Genetikai adottság. 18 éves koromban 14-nek néztem ki, és mivel a Kés a vízben 18 éven felülieknek szóló minősítést kapott, szabályosan nem engedtek be a moziba...

Semmi trükk? Semmi diéta?

Próbálok egészségesen élni, ami persze nem jelenti azt, hogy nem csúszik le egy pohár bor esténként a torkomon. Mindig sportoltam, mindig adtam a finom ennivalóra, gondolom, ez is számít. És sose bagóztam. Soha. Csak néha elpöfékelek egy szivart.

Párizs, 2011. október

„Nincsenek vágyaim”