Talán a legritkább színházi csodák közül való: amikor egy várt vagy legalábbis elvárható csoda bekövetkezik. Kováts Adél olyan jó Blanche DuBois, mint várhattuk. Sőt. Olyan, amilyennek senki sem képzelhette el előre. Maga az előadás inkább érdekes, esetleg izgalmas. Zsótér Sándor rendező szemtelen játékot űz a nézővel Ambrus Mária városi bérház belső udvarát jelzésszerűen idéző díszletében. Egyszerre kint és bent játszatja a történetet. Bent kezdődik a darab, egy áttetsző fal mögül elmosódott alakok, merev tartásban a nézők felé fordulva, mondják a dialógust.

Ám később a játék áttör a falon, a szereplők – Benedek Mari ruháiban – ajtón, ablakon szabadon közlekednek kint és bent között. (Később egy külső szereplő, a pénzbeszedő szó szerint is a megnyíló falon át érkezik.) Mintha egy kifordított kesztyű bőrét és bélését egyszerre vehetnénk alaposan szemügyre. A helyszínválasztásnak olykor jelképes értelme van: Blanche bőröndjét például egy udvari szeméttárolóféle képviseli. A tekézést viszont vetített bowlingozás helyettesíti. Időnkét Tallér Zsófia zongoraszólói tagolnak eseményeket, emelnek ki pillanatokat.

A rendezőnek egyébként megvan a véleménye a darabról, s ezt nem is rejti véka alá, de még színpadi trükkök alá sem. Beleszövi Blanche őrülési monológjába. Még azt a kételyét is elmondatja a lassan összezavarodó asszonnyal, hogy vajon sikerül-e valami igazabbat kihozni a szokványos látszatmegtisztulás mögül. Ez, azt hiszem, kérdés is marad. Az viszont talán nem, hogy a darab új magyar szövege, jelentős mértékben átirata – Ambrus és Zsótér munkája nyomán – igen élvezetes, és valóban új dimenziókat nyit Tennessee Williams amerikai történetének értelmezéséhez. Akárcsak a szereplők kint és bent között, úgy cikázik a szöveg az amerikai Dél világa és egy pesti bérházé között. Miközben a személy- és városnevek maradnak, Blanche magyart tanít az amerikai iskolában (később igazítja csak irodalomra), és a reménytelenül átadandó értékek között fölsorolja egyebek közt Vörösmartyt és Radnótit is.

A színészi játék kicsit eltartott, de nem stilizált, nem hangsúlyozottan tárgyilagos, de teljes mértékben hiányzik belőle az érzelmes részvét, a szánakozás, a mentegetés. Ki-ki olyan, amilyen. Petrik Andrea bölcsen érző Stellája talán a legjobb a kontrollált átélésben, Schneider Zoltán Mitch gátlásait, érzelmességét, szögletességét sok finom árnyalattal adja, Csányi Sándor Stanleyje viszont csak a szerepszakmány fölmondása. Wéber Kata a szomszédasszony többnyire kívülről hallatszó artikulátlan visítozásával egészíti ki a környezetfestést. Martin Márta és Formán Bálint a mexikói nő és a pénzbeszedő szerepében a közömbös-értetlen külvilágot hozzák be.

Mindez azonban csak körülménye, talán elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy Kováts Adél megteremtse Blache DuBois-t. Ha egyáltalán azt. Williams hősnőjéhez ugyanis hozzátartozik a darabból üvöltő közhely: a kifinomultság, az arisztokratikus értékek elkerülhetetlen pusztulása a durva, kegyetlen, kiüresedett világban. A dekadencia szépelgő tragédiája, amelynek mélyebb igazságában a hol naturális, hol humoros előadás kételyt ébresztene talán Blanche említett darabkritikája nélkül is. Hozzátartozna a könnyes részvét, az elnéző megbocsátás. És persze mindennek a tetejébe egy beérett, pályája csúcsán lévő, mindentudó színésznő ezernyi szakmai furfangja, színeinek és trükkjeinek fitogtatása. Kováts Adél alakításában mindez benne van – zárójelben. Hozzáigazítva az előadás furfangos játékosságához, kétkedő humorához. Több mint koncentrált, mély átélés, több mint ellenőrzött személyesség, több mint kritikai azonosulás vagy akár valamiféle életigazság. Magával ragadó csoda, amire fölösleges magyarázatot keresni.

Hiányzik az érzelmes részvét