Mindenkitől elhagyatva
A bazilika alatti központi parkolóból rugaszkodtam el, amelyből pár éve ugyan kivágták a roppant kínos bazársort, de utóbb bebizonyosodott, hogy az élet él, ha élni akar: néhány szuvenírárus hajthatatlanul tovább forgalmaz, egyebek mellett magyaros óriásceruzákat, plüssleopárducokat, valamint műkerámia elefántbébiket. A túloldalon egy hatalmas, és a méreteihez illő léptékben pusztuló klasszicista műemlék, az egykori kanonokház sokkolja a látogatót – a helyi hírek szerint hál’ istennek nem sokáig, a Pázmány Péter Tudományegyetem költözik belé, ennek örvén pedig majd rendbe hozzák. Hurrá.
Természetesen a bazilikát és a várat szemeltük ki magunknak első látnivaló gyanánt. Az odavezető meredélyt afféle struktúrán kívüli szemétlerakóként hasznosítja a szélrózsa minden irányából érkező publikum, nyugtázhattam, de ez nem különösebben meglepő, mert a budai Vár világörökségi oldalát is, és csak például. Odafönn, a történelmi magasban igen mély csend és nyugalom fogadott, nyilván jöttömre az összes szemetelő bebújt valami mögé vagy alá, nem lehetett könnyű, bár sok jó ember kis helyen is elfér. A Várszínház rácsozatát nagyon zárva találtam – a reá kitett műsorismertető szerint az utolsó vonat innen augusztus 7-én ment el az esztergomi bábtáborral –, a Vármúzeum hatalmas kapuját viszont az indokoltnál sokkal jobban nyitva. A jeles intézményben ottjártamkor éppen négy látogató tartózkodott egyidejűleg, az udvarról nyíló, Kép másképp c. remek tárlatra, amely többek között Massaccio-, Mantegna-, Van Eyck- és Degas-képeket mutat be 3 D-ben, két személy érezte magát kíváncsinak.
A Párkányra (Stúrovo) néző mellvédről nyíló Macskalépcsőn ereszkedtem alá a mélybe, hogy Esztergom alacsonyabb fekvésű attrakcióit is a számba vegyem. A kultúrsokktól eszét vesztett közönség által összetört padoktól szegélyezve jutottam el a Berényi Zsigmond utcába, ahol elsőként egy 1824-ben épített és ennek a szép kornak éppen megfelelő mértékben lerohadt épületre lettem figyelmes, majd tovább haladva a Balassa Bálint Múzeumra, amelyben (mint értesültem) aznap délután egy óráig két atyámfia tette tiszteletét, még tovább pedig egy olyan házra, amely 1609-ben az esztergomi bég kies otthona volt,ma viszont senkié, ami érthető, ki reszkírozná meg, hogy egyszer csak egy kőrakás alatt ébredjen.
A Bajcsy-Zsilinszky utcán jártam már, ahol egymás mellett egyszerre két, 1860 körül épült, romantikus modorú műemlék, illetve műemlék jellegű ház várja törött ablakokkal és hámló vakolattal az utolsó koporsószöget, a hátralévő időt ugyancsak szemétgyűjtőpontként csapva agyon. Aztán egy retkes ugar jött, a védett Szent István artézi fürdőegyüttes egyik legyalázott épületével, majd a legeslegmegrázóbb látvány: az ugyancsak műemlékként számon tartott fürdőszálló, amely olyan régóta pusztul, hogy már a romlást eltakarni hivatott nejlonháló is oszlásnak indult rajta. A tetején fa nő, ablakain befúj a friss dunai szél, viszont gondos kezek egy OSB-paravánt tettek elé, amelyre valaki ráfestette, hogy Esztergom a gyerekek városa, ami örömteli hír. Mint egy bennfentes járókelőtől megtudtam, a klasszicista épületben egyszer maga Liszt Ferenc és Kossuth Lajos is megszállt, az utóbbi aktus emlékét bronztábla őrizte kitartóan, amíg a (járókelő gyanúja szerint) el nem lopták. Még látszik a nyoma.
Egyedül maradt a sokkal kevésbé tetszetős, sőt kifejezetten randa Bajor Ágost Művelődési Ház és kultúrmozgó is. Úgy tudom, hogy az intézmény maga átköltözött a közeli Technika Házába, tehát az legalább megvan, de kérdés: kábé még meddig rontja a kedvet az összefujkált kísértetház a történelmi város főutcáján? Nagyjából ugyanezt kérdeztem magamban, amikor egy ugyancsak késő Kádár kori modorban fogant bevásárlóközponthoz érkeztem, amelynek rafinált betonfeljáratát, vélhetően a jó öreg flexszel, avatott kezek egyszerűen leválasztották az épületről, majd nem bontották le, hanem úgy döntöttek, essen csak szét magától, hadd kímélődjön a költség.
Esztergom egyik legattraktívabb közege a Széchenyi tér, ahol tucatnál is több műemlék ház áll. Pár éve újraburkolták, és sétálózónává alakították, ehhez szívből gratulálok, kár, hogy szerény számú kivétellel csak a városi bíróság épületén nevezhető kielégítő állapotúnak a vakolat, és a pompázatos, árkádos-tornyos barokk városháza például iszonyúan nincs e kivételek között. Konstatálhattam viszont, hogy sétálózónásítás idején installált, asszír szabású szárnyas kőoroszlánokkal szerelt pihenőpadok igen jó kondícióban vannak, amiként a reneszánsz hatásokat mutató, ám leginkább mégis a rákoskeresztúri sírkőfaragóműhelyek atmoszféráját hordozó szökőkút is hibátlan, de így megy ez, tudvalévő, hogy mifelénk leginkább a hülyéknek van szerencséjük.
