Az igazán mai történet azonban 1848-ban játszódik. Amikor a grófnő a jussát rejtő széf kódját kutatva, a múltba követi szüleit, az éppen elhunyt, életében kiállhatatlan anyját és a „sukorói oroszlánként” elhíresült, ám a schwechati csatában eltűnt apját, egy korabeli tévéstúdió, a Kaisers TV, Ungarn élő adásába csöppen, méghozzá a forradalmi hatalomváltás kellős közepén. Kossuth és Petőfi éppen elfoglalja és nemzetiesíti a forradalmi időkben amúgy is halódó médiacéget.

A három időben egyszerre folyó játék sok vaskos tanulmánynál többet mond a magyar történelemről

A jelenben vagyunk természetesen, és nemcsak azért, mert televízió szerepel a történetben. Sokkal inkább azért, mert az emberi viselkedés, a változásra való reagálás lényegében azonos. Forognak a köpönyegek és a viselkedésminták, méghozzá szellemesen, leleményesen. Szinte minden motívum, minden mondat átível a korok között. A szöveg, a szituációk sziporkázva játszatják egybe a múltat és a jelent. A nemzeti élőkép vibránc, ahogyan Petőfi, a frissen kinevezett elnök hazafias és nyelvújító lendülettel átkereszteli a volt császári televíziót, valóban vibrál a korok között. De a legjobb bohózatok tempójában és technikájával száguldó események közben is remek, mélyen érző, a történelmet megszenvedő emberi alakok élnek a színpadon. Pintér Béla sápadt, fojtott politikai tűzben égő Petőfije és Thuróczy Szabolcs politikusi okossággal ügyeskedő Kossuth ja sem puszta karikatúra, hanem feladatát igyekezettel teljesítő férfi is.

Szalontay Tünde kiérdemesült és kirúgott szerkesztőnője, Stefanovics Angéla bemondónője sem csak a női magazinok sémafigurája, hanem a munkáját a maga lelkiismerete szerint végezni igyekvő nő is. Enyedi Éva grófnőjének még a jellemét is megváltoztatja a viszszatévelyedés a múltba, a rideg, az anyja halálát közönnyel fogadó, az örökségre durván vadászó középkorú nőből illúziókkal teli kislánynyá alakul át, akit szörnyen megráz a csalódás apjában. Mert a legenda természetesen nem egészen egyezik a valósággal. Mucsi Zoltán fanyar, kedvetlen katonája a pillanatnyi nemzeti hős helyén pedig szintén valódi remeklés. Szamosi Zsófia az anya, Quitt László meg a botcsinálta szponzor szerepében kitűnő. Friedenthal Zoltán játssza az egész időutazást előidéző kórházi alkalmazottat. Elveszett bűvészinasként bolyong a hősi időkben, illetve vizelési ingerével küzdő kisemberként tévelyeg a múlt nagyjai között.

A három időben egyszerre folyó játék sok vaskos tanulmánynál többet mond el a magyar történelemről és a magyar lélekről, amely korunkra sem változott sokat. Hiszen az utóbbi két évtizedben leginkább emlegetett, azaz politikai célokra eltorzítva megidézett eseményeket citált színpadra, vizsgált meg közelebbről a darab, mégpedig mellőzve az illő tiszteletet. Mert ugye hivatkozunk a 48-as szabadságeszményre, meg hivatkozunk a kiegyezés utáni gazdasági fellendülésre mint a mai állítólagos polgárosodás előzményeire és mintájára, pedig hát… Múlt és jelen egymás tükrében kicsit érdekesebb képet mutat. Ám Pintér Béla nem éri be ennyivel. Brecht jóakaratú színészeihez hasonlóan végzi a darabot.

A múltban tett látogatás meg is változtatja a múltat. A mama nem hal meg, a „sukorói oroszlán” sem tűnik el (nem szökik meg a szeretőjével Dél-Amerikába), hanem lánya történelemórákon fölszedett ismereteivel felvértezve megnyeri a schwechati csatát és vele a szabadságharcot. Így hőseink, visszatérve a maguk jelenébe, a XIX. század utolsó harmadában Európa legerősebb hatalmaként ünneplik Magyarországot, s az osztrákok folyamodnak hozzánk kiegyezésért. (És még az örökséget rejtő széf kódja is megkerül.) A Napóleont verő Háryhoz méltó álom? Inkább önmagát leleplező hazugság.