A magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének szórakoztatózenész tagozatát elnöklő Szirmai László, úgy is mint az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) igazgatója emlékeztetett: már a világháború előtt is éberen őrködtek a nyilvános könnyűzene színvonala fölött, akkor is létezett működési engedély – hát még az ún. élő szocializmus évtizedeiben.

Az állami szálloda- és vendéglátóiparban, kultúrházakban és egyáltalán, bármilyen zenés rendezvényen kizárólag működési engedéllyel, állami közvetítők révén lehetett fellépni; a működési engedélyeket a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének kebelén belül 1957-ben megalakított OSZK és az 1990-ben nyom nélkül megszűnt Országos Rendező Iroda (ORI) vizsgabizottságainak minősítése alapján adták ki, a munkaközvetítést ugyane két társaságra bízták.

Az előbbi a vendéglátósoknak, az utóbbi a pódiumzenészeknek biztosított munkát. Szirmai – aki korábban maga is gyakorló muzsikus volt – úgy emlékszik vissza, hogy ez a szigor senkinek sem fájt, de legalábbis neki egyáltalán nem. A vizsga a minőség garanciája volt, a kötelező közvetítés pedig szavatolta, hogy a zenész mindig és mindenhol pontosan megkapta a neki járó honoráriumot, ha pedig hosszabb távra szerződtették, tudta, hogy biztosan kitöltheti az idejét. Szórakoztatózenész jószerével csak akkor került utcára, ha kezelhetetlenné vált, rendszeresen késett, mértéktelenül ivott, randalírozott vagy kötekedett a vendégekkel – nem sok ilyen volt – jegyezte meg.

A szisztéma a rendszerváltásig zavartalanul működött. 1990-ben (lásd feljebb) megszűnt az ORI, és a megváltozott társadalmi-gazdasági helyzetre tekintettel az OSZK munkaközvetítési monopóliumát is eltörölték. A működési engedélyt azonban megőrizték, igaz, más lett a neve: onnantól úgy hívták, hogy szakvizsga-bizonyítvány.

A minőség tehát megmaradt, a biztos kenyér azonban nem. Tizenhat év múlva aztán a minőség is veszélybe került – folytatta a történetet az elnök-igazgató. A kormányzat – konkrétan a vendéglátásért és a szállodaiparért is felelős Kóka János miniszter javaslata nyomán – úgy találta, hogy felesleges a szakvizsga-bizonyítvány, mondván, majd a lokáltulajdonosok és a vendégek eldöntik, ki a jó zenész, mi tetszik nekik és mi nem. Ha tetszik, maradnak, ha nem, majd mennek máshová.

A döntés után a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének vezetése úgy rendelkezett, hogy ha nem kell vizsgapapír, akkor vizsgáztatásra sincs szükség. Öt éve tehát senki sem kapott bizonyítványt – miközben majdnem négyszázan állnak sorba, hogy számot adjanak felkészültségükről, annak ellenére, hogy tudják, nincs szükség semmiféle szakmai igazolásra. (Ez talán furcsán hangzik, de érthető – jegyezte meg Szirmai – ugyanis ha valakinek birtokában van egy szakmát képező tudás, akkor miért ne szerezne erről igazolást?)

Szirmai szerint kétségtelen, hogy a munkaközvetítési monopólium a szabadversenyben nem volt tovább fenntartható, a zenélés képzettséghez kötésének elvetése azonban direkt merénylet. A szakma helyzetét már az is nagyon megnehezítette, hogy a közízlés, a társadalmi szokások változása és a gazdasági tényezők miatt 90-től fokozatosan és drasztikusan elkezdett csökkenni a klasszikus élő zenés szórakozóhelyek száma. (A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján durván 1700 ilyen lokál volt az országban, ahol legalább ötezer muzsikus, énekes dolgozott munkaviszonyban, most ha jó, ha három-négyszáz rendszeresen zenét szolgáltató egység működik.)

Az viszont sokaknak a véget jelentette, hogy a tulajok sok esetben olcsó dilettánsokat kezdtek el foglalkoztatni a profik helyett. Most ott tartunk –hívta fel a figyelmet a szakmai vezető –, hogy miközben ezek az önjelöltek vígan rombolják a zenekultúrát, profik tucatjai őgyelegnek munka nélkül vagy vállalnak olyan tevékenységeket, amelyek méltatlanok hozzájuk. Több, korábban jól ismert, kiváló cigánymuzsikus például nagyáruházakban vagyonőr – és ez csak egy példa a sok közül. (A változásoknak a cigányzenészek lettek a legnagyobb vesztesei: nekik a zene a szakmájuk, a családi hagyományoknak megfelelően ezt tanulták kisgyerek koruk óta, alig akad köztük, aki máshoz is ért.) Szirmai szerint egyébként a Kóka-féle érvelés eleve sánta: milyen jogon „fürdetjük meg” a vendéget azzal, hogy esetleg pocsék zenét kap a pénzéért, esetleg nem? Ha rossz a zene, akkor nem kell kifizetni a vacsorát? – szögezte az égnek a kérdést.

Ha az államtitkári ígéret nyomán újra szakmává válik a szórakoztató zenélés, azzal (a dilettánsok kivételével persze) mindenki csak jól járna. A vendég garantáltan megkapná a neki járó színvonalat, és egészen valószínű, hogy a jobb zenével a vendéglátósok forgalma is javulna. Nem beszélve arról, hogy változatlanul sok az olyan fiatal zenész, aki nyugaton is szeretné kipróbálni magát – az pedig igen ritkán megy papír nélkül – összegzett Szirmai László.

A rendszerváltás óta drasztikusan csökkent az élő zenét kínáló helyek száma