Lánya, Gordon Zsuzsa érdemes művész azonban egy ideje nemcsak nézőként nem éli át a színházi katarzist, hanem új szereppel színészként sem váltja ki ezt az élményt a közönségből. 1998-ban lépett utoljára színpadra, s egyáltalán nem hiányzik neki a színház.

– A szájuk elé erősített mikrofonnal rohangáló színészeket látok a tévében, nézni sem bírom – mondja Gordon Zsuzsa, nem kevés indulattal. – Pár éve elmentem a Nemzetibe az unokaöcsémmel, kiadták az előre kért jegyeket a pénztárban, és odavetették: kétezer. Nekem? A Nemzetközi Színházi Társaság tagjaként a világ legjelentősebb teátrumaiba ingyen beengednek, a saját nemzetem színházában fizetnem kell. Szomory Dezső Györgyikéjét néztük meg, játszottam százötvenszer. Felment a függöny és én azt hittem másik előadásra ültem be, mert a második felvonással kezdték a darabot. Szegény Szomory is apám betege volt, olyan érzékenynek embernek tartották, aki sírt, ha egy betűt kihagytak a szerkesztők az írásából. Mennyit zokoghat most a föld alatt szerencsétlen. Aztán a Vígben a Vörös és feketét láttam. Az előadás után a kifelé tartó tömeg fölött átkiabált Molnár Gál Péter kritikus: Zsuzsi, te annak idején sokkal jobban játszottad. Ez nekem éppen jó volt végszónak, be is fejeztem a színházba járást.

Minden szombaton délelőtt tizenegy órakor skype-ol, Ausztráliában élő barátnőivel beszélget. Nemrég megkérték, hogy mondjon el néhány verset, és küldje el a kinti magyar klubba valamilyen adathordozón. Ötven percen át folyamatosan szavalt József Attilát, Ady Endrét és más magyar költőket. Azóta az ausztráliai magyar klubból többen meglátogatták Budapesten.

A Radnóti színpadtól férje betegsége miatt kérte a nyugdíjazását. Orvos férje, akivel negyven évet élt együtt, előjelek nélkül lett áttétes rákos. Mielőtt megműtötték, felírt egy receptet, és kérte a feleségét, váltsa ki neki. A kiadható legerősebb méreg volt. Arra szánta, hogy ha ki kell vezetni a belét, öngyilkos legyen. Gordon Zsuzsa a szert eldugta magának. Szerencsére a méreg a dobozában maradt, a színésznő pedig férje utolsó évének szentelte az életét. Érdemes művészként egyébként akár százéves koráig is játszhatott volna. Férje szobra mellett, festmények és kisplasztikák, antik tárgyak, bútorok között beszélgetünk, és szégyellem magam, hogy ide is a politika sodort, nem csak úgy becsöngettem megkérdezni az először a Budapesti tavasz című filmben feltűnt művésznőt: hogy tetszik lenni mostanában? A képtelen hír, ami ide hozott, az volt, hogy Gordon Zsuzsa belépett a pártba. Mégpedig egy távoli vasi kisközségben, a Harasztifaluban megalakult NÉP-be, a Nehezebben Élők Pártjába. Az a Gordon Zsuzsa, akinek oka ugyan lett volna rá, de soha nem politizált. Azután sem, hogy a Dunába lőtt zsidó lányt játszotta a Budapesti tavaszban, az ő kellékcipője alapján mintázták az áldozatokra emlékeztető kompozíció balról a második lábbelijét, melyet aztán – a többivel együtt – mostanában folyamatosan megbecstelenítenek. Naponta öt újságot olvasott régen, de mindig csak a kulturális híreket, kritikákat. Most meg politikusok nyilatkozatait, vezércikkeket – és dühöng.

– Ide figyeljen – mondja. – Egész életemben, annak minden korszakában, minden rendszerében féltem. Csak éltem már annyit, hogy merjem kimondani a félelmemet, és csatlakozzam egy olyan párthoz, mely nem demagógiákat harsog, nem hataloméhes emberek alkotják, nyugalmat akarnak, a József Attila által másképp képzelt rendet. Pártgyűlésekre nyilván nem járok, de legalább jelképesen velük tartok.

A félelmeket kiváltó történelmi tragédiáknak olyan szerepeit osztotta a sors Gordon Zsuzsa családjára, hogy azokból kirajzolódik a XX. század lényeges mozzanatainak förtelmes természete. Gordon Zsuzsa tizennégy éves volt, amikor édesanyját elhurcolták „a mostani Magyar Gárda egyenruhájához hasonló öltözékben randalírozó nyilas kölykök”, minden nőt összegyűjtöttek a házban, aki elmúlt 16 éves és nem lépte túl a negyvenet.

– Anyukám gyönyörű, 35 éves asszonyvolt, őt is kiráncigálták a házból. Édesapám, dr. Gartner Pál az idő tájt már elvált tőle, mert beleszeretett egy doktornőbe. Apám akkor munkaszolgálatos orvosként egy mentőn dolgozott, hozzá rohantam segítségért. Kiderítette, hogy anyámat több ezer nővel együtt az óbudai téglagyárba vitték. Beült a mentőautóba, és mikor visszatért, azt mesélte el: bement utána az udvarra, és kiabálta anyám nevét, de csak két idegen nő jelentkezett, őket ki is mentette. Édesanyámat azonban nem találta meg.

Nem hittem el apámnak ezt a történetet.

Harminc évvel később azonban felhívott Kálmán Zsuzsa, akinek a kőbányai főrabbi volt az apja, és azt mondta: ma vagyok kilencvenéves, nem akarom a sírba vinni a titkot. Ott voltam az édesanyáddal, amikor az apád mentőautóval berobogott és kiabálni kezdte: dr. Gartner Pálnét kérem a mentőautóhoz. Talán tíz méterre állhattunk tőle. Mondtam anyádnak, Magdi eridj, itt érted a férjed. Ő viszont csak a fejét rázta: biztos a mostani feleségét keresi.

Aztán inkább elment a többiekkel meghalni Ausztriába. Nagyon kevesen tértek onnan vissza – emlékezik.

A félelem légköre 1945 után sem szűnt meg, csak most más okkal, és részben mások keltették. Gordon Zsuzsa Pécsett Szendrő József igazgatása alatt kezdte el vidéki színészi pályafutását. Játszott szombat este, vasárnap délután és aznap este is. Gorkij darabjában egy fiatal szegedi színésznő volt a partnere.

Gordon Zsuzsa édesapja az akkor még létező helyi repülőjárattal odautazott, hogy megnézze, és a Nádor Szállóban foglalt szobát. Közösen ebédeltek, mikor megjelent egy bőrkabátos férfi, és elvitte az apját. Fogalma sem volt, hogy miért és hova. Gordon Zsuzsa Szendrőhöz szaladt segítségért. A délutáni előadáson Négyessi bácsi, a súgó azt súgta fel: Zsuzsi, viszszajött az édesapád. Ez nem volt igaz, csak az igazgató üzentette, hogy el tudja játszani a szerepét. Este viszont dr. Gartner Pál valóban megérkezett. Kiderült, a szegedi színésznő anyja – aki Kéthly Anna egyik legjobb barátnője volt – ugyancsak Pécsre ment megnézni a lányát, és ő is a Nádorban szállt meg. Az államvédelmi hatóság azt vizionálta, hogy a szocdem Gartner és Kéthly bizalmasa valami összeesküvést szervez az államrend ellen. Végül Gartnert és a nőt ismerőik mentették ki az Andrássy útról.

Gordon Zsuzsa édesapja egyébként –akit József Attila úgy is megemlít versében hogy „Egy zsidó orvostól kapott kabátot…” – név nélküli társzerzője volt a Rákosiék által betiltott Fasiszta lelkek című kötetnek. Gartner Pál jó kérdezési technikával rendelkező analitikusként, ideg- és elmegyógyászként Szirmai Rezső újságíróval 1945 után meglátogatta a börtönben a magyar háborús bűnösöket.

Szálasitól megkérdezte, mi történt a magyar koronával. A nyilasvezér azt felelte: amikor Magyarországról Nyugatra indult, egy ládában a koronát is magával vitte. – És nem próbálta fel? – érdeklődött az orvos. De igen, mondta Szálasi, Sopron mellett egy falusi tisztaszobában, a tükör előtt. Lecsúszott az orromra. Elkeseredtem, hogy nekem kisebb a fejem, mint a magyar királyoknak. Apám megnyugtatta, hogy nem a csupasz fejére kell ráemelni a koronát. Ettől némileg megnyugodott.

A könyv megjelent, de ezt a történetet kivették belőle. Később Rákosi az egészet betiltatta, Gordon Zsuzsa Aczél Györgynek, a kádári kor kultúrpápájának említette meg, de ő sem adott engedélyt az újbóli kiadására. Jóval később Bacsó Péter Pelikán kiadója megjelentette, igaz, Gartner utódainak tudta és hozzájárulása nélkül, így a koronás rész ebből is kimaradt.

– Az idő megy, a történetek veszendőbe mennek, kihalnak, a félelmeket azonban nem engedik távozni az ember lelkéből – mondja Gordon Zsuzsa. – Utálom ezt a mai közhangulatot, a nyilasok masírozó utódait, a történelemhamisítást, azt hogy bárkiről bármit mondani lehet. Hogyan történhet meg ennyi mocsok egy kulturált országban? Hogyan lehet, hogy Bibó István sírját az ő évfordulóján nem képesek együtt megkoszorúzni a különféle oldalon álló politikusok?

A színésznőt New York-i látogatása során is utolérte az alapos félelem. Megnézte a szállodát, ahol Molnár Ferenc lakott, majd unokaöccsével együtt befizetett egy egész napos buszos kirándulásra. Megismerkedett az utasokkal, és az idegenvezető megbeszélte velük, hogy másnap fél kilenckor felviszi őket a World Trade Centerbe. Gordon Zsuzsáék elkéstek, mire odaértek, a csoport már felment a száztizedik emeletre. A liftre vártak az ajtó előtt, és hirtelen fülsüketítő robajt hallottak, megremegett a levegő is. Gordon Zsuzsa történelmi ösztöneitől vezérelve elkezdett rohanni a Hudson folyó mellett, az unokaöccse meg utána. Fogalmuk sem volt mi történt, csak amikor már lerogytak, mert a tüdejük nem bírta tovább, akkor néztek hátra. A második gép éppen csapódott az ikertoronyba. A csoportjukból mindenki elégett.

Buszon készült fényképeiket ma is őrzi.