A film rögtön anyagi siker lett – bár sokan ebben sem bíztak.

Amikor a Warner megvásárolta William Peter Blattytől azonos című regényének megfilmesítési jogát, nem akadt senki, aki elvállalta volna a feladatot. Pedig a kor összes „nagymenőjét” megkeresték. Peter Biskind filmtörténész szerint Mike Nichols például azt mondta, hogy majd bolond lesz a karrierjét föltenni egy olyan produkcióra, melynek sikere vagy bukása egy tizenkét éves gyerekszínészen múlik. John Boorman szerint Blatty regénye csapnivaló volt, és nem szólt másról, mint egy gyerek megkínzásáról. Arthur Penn kommentár nélkül mondott nemet. Ekkor kezdte el magát Blatty is aktivizálni: a saját maga által írt forgatókönyvet elküldte Peter Bogdanovichnak azzal a behízelgő üzenettel, hogy „ha ő nem csinálja meg, akkor senki”. Bogdanovich érezte, hogy erős az alapanyag, de egyáltalán nem az ő stílusa. Viszont volt olyan öntelt, hogy elhiggye: ha viszszautasítja, akkor tényleg nem forgatja le senki. Az írónak ezután jutott eszébe Willam Friedkin, akiről „kellemes” emlékei voltak, miután a direktor néhány évvel azelőtt illusztris társaságban azt mondta az egyik forgatókönyvéről, hogy „akkora szart még életében nem olvasott”.

Természetesen Az ördögűző könyvével már nem ez volt a felállás: Friedkin azonnal ráugrott, ezzel pedig Blatty nagyon jól járt, mivel a rendező volt annyira forrófejű, hogy ne hódoljon be a hollywoodi elvárásoknak, ráadásul dokumentarista stílusa csak fokozta a vizuális hatást. Friedkint nem érdekelte, hogy egy-két jelenet a nézőt kegyetlen helyzetbe hozza, a horror műfaját egyrészt realista, másrészt artisztikus szintre emelte. Nem mellékesen: Linda Blair személyében megtalálta a tökéletes gyerekszínészt, akit ráadásul mindenre rá tudott venni. (Blair mai fejjel azt nyilatkozta, hogy annak idején például nem is értette mi az, hogy egy kereszttel maszturbál. Ő csak azt tette, amire megkérték.) Az eredmény pedig valóban hátborzongató: az atmoszféra kőkemény pszichohorrort idéz, mindez részletekbe menő képi világgal megtoldva valóban sok nézőt „kiütött”. (Ma már biztos nem menne át a film a korhatár bizottságokon.) Az alkotók szerint azonban pont nem a horror részek miatt lettek sokan rosszul – azokon csak vihogtak, a legtöbben nem is tudtak a látottakkal mit kezdeni –, hanem az orvostudományi jelenetek hatására, mikor is speciális orvosi műszerekkel megpróbálják hagyományos módon kezelni a megszállt kislányt.

A filmnek több verziója is fellelhető. Az 1973-ban a mozikban bemutatott verzióval (az első DVD-kiadás is ezt tartalmazza) Blatty nagyon nem volt elégedett, mert szerinte Friedkin kivágta a legfontosabb jelenetet, melyben Max von Sydow és Jason Miller alakította két pap az élet és a gonosz „értelmét” próbálja megfogalmazni. A két alkotó állítólag évekig nem is beszélt emiatt, míg végül 2000-ben, a film újraforgalmazása során a Warner megadta a lehetőséget a korrekcióra. Friedkin a „rendezői változatban” visszatette a dialógust, és még azt a jelenetet is, melyben Linda Blair kifordulva, háton jön le egy lépcsőn (annak idején nem tudták eltüntetni a drótokat). Ha valaki mostanában szerzi be a filmet, a legújabb DVD- vagy Blu-ray-kiadáson, akkor már ezt a változatot kapja. Gyűjteményben a helye, ha másért nem, már azért is, hogy megbizonyosodjunk: ördögűző témában azóta sem sikerült ennyire autentikusat alkotni.