Boldogtalanok
Merthogy függetlenül a klímától, az alkotók művészi indíttatása némiképp eltérőnek látszik az ugarbulvár kurva- és dubajozásszakértője, Stohl András memoárjának szerzője, a kétkötetes Szalai Vivien (Hamis gyönyör, Drága kéj) ars poeticájától: „A nyolctíz órát dolgozó, fáradt munkásemberek pihentető szórakoztatása számomra nemes cél” (Alexandra Könyvjelző, 2011. július–augusztus).
„Ó, asagao – / az el nem múló után / sóvárgok én is”. Így az 1750-ben, a nyolcadik hónap tizennegyedik napján, 79 évesen elhunyt, japán Shohi dzsiszeije. A dzsiszei a zen szerzetesek, szamurájok, haikuköltők a túlvilág mezsgyéjén írt búcsú- és halálverse; fohász, ajándék. A Dézsi Kata, Gemza Péter és a japán Ishii Junya számára ihletforrásul szolgáló lírában megénekelt asagao („reggeli arc”) az augusztusban virágzó japán hajnalka.
A fapadlóra fehér (reflektorral megvilágított) kartonlapokat ragasztottak; a két, hat-hat lapból álló minta virágfejekhez hasonlatos. A táncosok és a zenészek: Kovács Márton (hegedű), a komponistaként is kiváló Márkos Albert (cselló) és Mezei Szilárd (brácsa) mind feketében. Dézsi, Gemza és Ishii egy kartonlapon áll, ebben az apró térben mozognak. A két férfi először óvatosan nyújtja a kezét a másik felé, majd Gemza megtartja a hátán Ishiit, és – miközben a nő mozdulatlan – elkezdenek birkózni, tusakodni. Jó ideig csak a két férfiember között alakul ki testi interakció, aztán Dézsi és Gemza egymásba kapaszkodik, majd eltaszítja a másikat. A harmincöt perces opusban a férfiak egymást akarják legyűrni, a kecses, pózokba merevedő nő egymaga feszegeti a határait: előbbiek erőt fitogtatnak, utóbbi az erejét próbálgatja. A tánctérbe is belépő muzsikusok eleinte harmonikus, magyar és közép-európai népzenei motívumokból álló zenét játszanak, amely egyre töredezettebbé, kaotikusabbá válik.
Amint Gemza Péter táncművész-koreográfus – 1994 óta Nagy József társulata, az orléans-i Compagnie Josef Nadj meghatározó tagja – mozgása, mozdulatai is mintha hirtelen irányíthatatlanná válnának. A maszkulin, görcsös tagjait „hajtogató”, kontrollját vesztett Gemza kifacsart, patologikus szólója bravúros. A finom csontozatú, dekoratív Ishii az ellenpontja: éteri, kísérteties, poétikus. Hosszú-egyenes papírcsíkot rak össze a kartonlapokból Dézsivel. Ezen lépked, lassan egyensúlyozva, mint egy két világ között rekedt szellemlény, később koncentrált, tajcsit idéző mozdulatokat végez.
Ám Dézsi és Gemza a fejét egy-egy fémvödörbe mártja, s a hajáról rázza le a vizet arra a lapra, amelyen Ishii úgy áll, mint a cövek. A stílusos, látványában is megkapó Asagao szilaj, harcos, lidérces, tragikus darab. Szépek a szimbólumai (a papírút, a víz, a záróképben a kartonlapokra dühösen lehajított, piros porfesték), amozgásanyaga nehéz ésminőségi. A hátam mögött az előadást szüntelen kommentáló, három-négyéves-forma, vásott kölyök a produkció végén egyre azt kérdezte hős anyjától: „viszszajönnek?”, „hazamennek?” A rakoncátlan pulya a keletit a balkánival ötvöző danse macabre lényegére tapintott rá. Hogy a démonaikkal viaskodó sáremberek, akik nem nyughattak az életükben, és nem adták meg magukat a halálnak sem, többé nem jönnek vissza – de nem is tér(het)nek haza.
