Sőt, arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos filozófiai (emberi) problémákat éppen az írói gondolkodás képes leginkább megközelíteni, a közdiskurzus részévé tenni. Ilyen paradigmatikus léthelyzetet megragadó mondatot csak író vethet papírra: „Nem tudom, hogy mi az a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek.”

Konrád György a Zsidókról című könyve második oldalán bukkan fel ez a mondat, s e szellemes paradoxon és parabola – mint egy hasadó, feleződő urániumrudacska – képes sarkantyúzó impulzusokkal ellátni könyve gondolatait. Ott szikrázik fel gondolkodói teljesítménye, ahol az élethelyzetéből lepárolt fájdalmas ellentmondás elemei ütköznek. Az íróé, aki közvetlen megfigyeléseit folyamatosan elemzi, hogy azokat maradandó, elméleti síkra emelje.

Új könyve a zsidóság – más népekétől oly elkülönült – sorsáról, történelmi szerepéről való folyamatos gondolkodás eredménye. Az elmélkedések színhelyei: a legtermékenyebb gondolatoké kimutathatóan Jeruzsálem, valamint Budapest és Berlin. A gondolatok csomópontjai: vallás, tradíció, nép, asszimiláció, a zsidóság vendégszerepe és helyzete, a holokauszt hatása, Izrael és a diaszpóra, zsidó szerep és teljesítmény az európai és a magyar történelemben.

Annyiban mégis Heller Ágnesnek kell igazat adnom, hogy a gondolkodás mélységélességét az elsajátított tudásnak kell megadnia. Ilyen tudás, amely az író saját, folyamatosan és tudatosan vizsgálat tárgyává tett egzisztenciájából fakad. Konrádé abból fakad, hogy iskolatársai Auschwitzban égtek el, s hogy ő a többiekétől eltérő helyzetmegítélésnek és sok szerencsének köszönhette életben maradását. Ez az állandóan nyugtalankodó tudás alapozta meg írói magatartását: azt a felelősségérzetet, amelyet megmeneküléséért saját magára rótt. A magyar zsidóság Kádár korban játszott szerepéről szóló részek mögött ott áll a Szelényi

Ivánnal végzett tudományos vizsgálódásainak aranyfedezete. (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, 1978). S nemkülönben azé az egzisztenciális kívülállásé, amelynek gyümölcse az a hű leírás a mindennapjainkat még mindig a leginkább meghatározó történelmi periódusról. A megszenvedett és megkutatott valóságanyag a zsidóságra fókuszáló területen is hozza az újszerű és időálló meglátásokat. A tűzzel megperzselt tudás legdrámaibb mozzanata, amikor a halálraítéltetettségben a gyerek felnőtté válik. Sőt: a felnőttnél is bölcsebbé.

A gyermekkorban szerzett koravén tudás villámfényében Konrád sokkal hitelesebben állítja össze a magyar holokauszt hiteles elbeszélését és „emberi tényezőit” sok-sok kutatás eltávolító „objektivitásánál”. S tipikus írói magatartás a fájdalom és forrásai paramétereiből levonni a következtetéseket: hogy azokat le-(vissza-) fordítsa a leghúsbavágóbb egzisztencia nyelvére. Itt ér össze a „filozófia” a tettel, vagy inkább az azt megelőző kérdés nem kis bátorságot igénylő kimondásával: „De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók további itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről”.

Kár, hogy a létbe vágó gondolatok nincsenek jól felépítve, megszerkesztve. Ugyanis – mint ezt a kötet több recenzense is szóvá tette – a könyv anyaga nagy része már a Láthatatlan hang (1997) című, szintén zsidó tematikájú esszégyűjteményben is szerepelt. Sőt: az írások nagy része más korábbi esszégyűjteményekben is rendre felbukkant. Nem az újraközléssel van baj – hanem azzal, hogy sem direkten (egy elő- vagy utószóval), sem a tagolás ritmusával nincs aktualizálva a 2010 végén új címmel megjelent könyv – amely néhány friss alkalmi írást is felvesz. A könyvben elvétve – a vagy mindenhol, vagy sehol elve jobb lett volna –utal egy-egy árva évszám a keletkezésre. Ez azért is hiba, mert a megjelenés, az újragondolás vagy csak az újragereblyézés történelmi jelen ideje is emblematikus, s lehet „zsidó szempontból” még inkább az. A sokszori átrostáláshoz képest a vékony kötetben rengeteg a nemcsak gondolati, hanem a kifejezetten azonos mondatokkal operáló ismétlés, ami ront a hitelességen – akár bizonyos témák elsajátítatlan háttere. Idetartozik az Ó- és Újszövetség, az egyetemes, de még a magyar zsidó történelem is, nemkülönben az arab–izraeli konfliktus kezelése, amely meg sem próbálja érteni a muszlim kultúrát és szempontot.

Lehet, az írói konferenciákra szánt felszólalások más intenzitású felkészülést igényelnek, mint a filozófiai előadásoké – a témában való elmélyült ismeretek híján az írói lendület is csak a felszínen szánkáz. Ugyanakkor ki kell emelni egy ilyesfajta szereplés során keletkezett rendkívül mély meglátást, amelynek kibontása egy egész új könyv témája is lehetne: „Eddigi tapasztalataimat összegezve, keresztények részéről Berlin városában tapasztaltam a legkomolyabb szembenézést azzal, ami történt. Azok az erők, amelyek a német zsidók polgári beilleszkedését egykor elősegítették, végeredményben erősebbnek bizonyultak a szabad polgárosodás elutasítóinál. Zsidók hiányában a kritikai iróniát keresztény németeknek kellett gyakorolniuk. Ami már majdnem anynyi, mintha azt mondanám, lényük egy részében a németeknek kellett zsidóvá lenniük.”

Konrád György