A mintalúzer

Lőcsei Pál: Egy élet szilánkjai Nagy Imre Alapítvány – Gondolat, 304 oldal, 2950 forint

Aki annyi tisztességgel és önérzettel él, amennyivel csak lúzernek lehet lenni, az az utókor markában van. Mi vagyunk Lőcsei Pál utókora, a mi markunkban van tehát. Az a szűk hét évtized, melyben felnőtt élete eltelt, míg 2007-ben le nem zárult, csupa olyan korszakból állt, mely az ő személyiségének érvényesülésére felette alkalmatlan volt. Az ilyen embereknek az utókor jelenti az esélyt a megbecsülésre, példájuk tápláló fölszívódására, amikor már nem kellemetlenkednek közvetlenül a jelennek önsorsrontó őszinteségükkel, morális igényességükkel.

Most itt van a kezünkben a könyv, amellyel ezt az sorsot, személyiséget fölmérhetjük. Hiába élt Lőcsei Pál több mint hatvan évet azután, hogy hivatásosként forgatni kezdte a tollat, ilyen megmutatkozó könyvre nem adott neki lehetőséget az élet, csak a halál. Lényét és életét elegyes műfajú anyagokból, önéletrajzi töredékekből, interjúkból, öninterjúból, cikkekből, dokumentumokból, levelekből, emlékbeszédekből kellett özvegyének ügyesen összeépítenie.

Lőcsei Pál Lernernek született, vidéki zsidó kispolgárnak, a legrosszabbkor. Szatócs-kocsmáros és patrióta apja a deportálás, a hazából való kivettetés elől a halálba menekült. Anyja nem menekült, őt elvitték és megölték, miként rokonai többségét. Lőcsei szocdem szakmunkásként ment bele az antifasiszta ellenállásba. Valószerűtlen szerencse mentette meg a Gestapótól s a haláltól, de ellenállási érdemeit nem vállalja, amikor kitelepített svábok házával, szőlejével akarják azt honorálni. („Nincsenek ellenállási érdemeim. De ha lennének, akkor sem kérnék az effajta jutalomból.”) Évtizedekkel később azután a nácizmus üldözötteinek járó kárpótlást is visszautasítja, mivel az „efféle anyagi kárt a zsidó és nem zsidó magyarok között. A hitleri Németország uralmától ugyanis nem csak zsidó származású magyarok szenvedtek és pusztultak.”

A személyes és társadalmi tragédiákkal, megaláztatásokkal rettegésekkel teli múlt és a szebb jövő hite mellé más indok nem föltétlenül szükséges a kommunista évek magyarázatára, de azért Lőcsei gondosan és nyíltan kínozta magát azzal, hogy a gyors személyes érvényesülés lehetősége is ott volt a motivációi között, s gondosan feljegyezte, hogy „igen gyors, képesség és szaktudás tekintetében kellően meg nem alapozott karrier jutott” osztályrészéül. Ezt a pár évet igyekezett aztán jóvá tenni lankadatlanul, fél évszázadon át, és sosem volt biztos benne, hogy sikerült.

Pedig hát. Már 1954-ben, a Szabad Nép elhíresült lázadó taggyűlésén is ő volt az egyik legfőbb hangadó. Nem is értem, hogy ez a beszéde, melynél fontosabbat aligha mondott életében, hogyan maradhatott ki a kötetből. Kirúgás, Petőfi-kör, rehabilitáció, aztán ’56. október 23-án a tüntetés engedélyezését követelő Szabad Nép-es küldöttségben a politikai bizottság előtt megint ő nyitotta legnagyobbra a száját. A forradalom ideje alatt pedig kevesen tudtak egyszerre olyan bátran, következetesen és differenciáltan írni és cselekedni, bírálni és elismerni kormányfőt és névtelen felkelőt, ahogy ő.

A börtönből a véreskezű belügyminiszternek is, a családjának is olyan önérzetes, minden tettét büszkén vállaló leveleket írt, amelyekkel a lehető legtöbbet árthatott magának. Egyszemélyes pert kellett neki rendezni, ugyanis nem tudták soha semmilyen perben semmilyen vallomását felhasználni. De aggályos önkínzással ad számot a magára kötelezett magatartástól való egyetlen, csekély és semmilyen következménnyel nem járó elmozdulásról is.

Öt és fél év börtön, nyomormunkahely, aztán olyan szociológuspálya, melyhez semmilyen előrehaladási lehetőség nem járt. Harminc éven át hívogatják kollégái Keletre, Nyugatra, semmiféle szakmai konferenciára soha kiutazási engedélyt nem kap, a tudományos teljesítményének felmérésére alkalmas kötete is posztumusz jelent meg. A forradalom után 32 évig nem engedik ki az országból. 66 éves korában, 1988-ban jár először Nyugaton, amikor Párizsban az ’56-os emlékművet avatják.

A rendszerváltás után igyekezett megérteni és összekapcsolni az egymással hadakozó ’56-os csoportokat, de finoman szólva letapsolták őt a színről. Így élete utolsó másfél évtizedét, ahogy Kende Péter írja, „nem egészen szándéka szerinti és nem feltétlenül kedvére való” visszavonultságban töltötte.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.