Czinka Panna, a partizenész
Ebben gazdájuk, gróf Esterházy Ferenc a zenélésen kívüli összes kötelezettség alól mentesítette őket – meséli Szuhay Péter. A muzeológus kollégájával, Pálóczy Krisztinával együtt arra vállalkozott, hogy kiállításban próbálja megmagyarázni a hazai közönségnek Liszt Ferenc korának romantikus cigányságképét. Erre nyilván jó alkalmat adott a Budapesti Tavaszi Fesztivál felhívása (az idei Liszt-évet megtöltő programtervezeteket vártak), de kellett hozzá az a húszévnyi kutatómunka is, amelyet Szuhayék végeznek a Néprajziban – a cigányság XX. századi történetét feldolgozó 1989-es tárlatuk óta.
A mostani kiállítás kiindulópontja Liszt Ferenc 1859-ben franciául megjelent könyve, A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon című kötet volt. Amelyből egyrészt kiderül, hogy a zeneszerző szemében „a cigányzenész nemes vadember, akibe maga a természet helyezte a muzsikálás csodálatos adományát. Semmilyen formális képzést nem kapott, még kottát sem tud olvasni, s a zene úgy buzog belőle, mint a víz a szökőkútból.” Ezekkel a szavakkal foglalta össze legalábbis Liszt csodálatát a cigányok ösztönössége iránt az angol zenetörténész (és Liszt-kutató) Alan Walker. Azt Szuhay Péter tette hozzá, hogy Liszt feltehetően már gyerekkorában találkozott a cigányzenével, az Esterházy-birtokon intézősködő édesapja oldalán. Ennél is erősebb kapocs lehetett azonban a fiatal Lisztnek a cigányokéhoz hasonló vándormuzsikus életmódja. Mindez személyes ügy, ha úgy tetszik, ízléskérdés, így cáfolni sem lehet.
Azt az állítását viszont, amelyet Liszt ugyanebben a kötetben fejt ki, hogy tudniillik a cigánymuzsikusok Magyarországon játszott zenéje, sőt maga a magyar parasztzene is cigány (vagyis indiai) eredetű volna, többen bírálták. Ellenvéleményüket már közvetlenül a francia nyelvű kiadás után többen közzétették,majd szóba hozta Bartók Béla is akadémiai székfoglalójában. Ugyanerre vállalkozik most a Néprajzi kiállítása: azt a folyamatot próbálja bemutatni, amelyben cigány muzsikusok közreműködésével létrejött a nemzeti kultúránkba beépült magyar zene és tánc.
Ehhez Szuhayék először is zene és tánctörténetünk egy-egy epizódját nyomtatták molinókra. Például a legelső magyarországi cigányzenész-ábrázolásokat a nagyszebeni festőtől, Johann Martin Stocktól. Az ő rézkarcain még magányosan hegedülő és cimbalmozó alakok hatalmas hatással voltak a későbbi képzőművészetre. Köztük akadnak olyanok, amelyek a verbunkost és a csárdást járó zenészek köré odafestik a vándorélet kellékeit: a sátrat, a csecsemőjét szoptató anyát meg a rongyos-mezítlábas gyerekeket. Pedig ezek a muzsikusok már rég nem vándoroltak, hanem zsellérsorban éltek uraságuk birtokán.
Az egyik leghíresebb hangulatfelelős ebben az időben „a kissé ferde testalkotással bíró” Czinka Panna volt. Egy 1711-ben született gömöri cigány asszony, akinek „hegedűn tanúsított virtuozitása” korán Lángi nevű földesura fülébe jutott. Úgyhogy taníttatni kezdte, sőt később kényelmes lakást építtetett neki a Sajó partján. Ennek ellenére Czinka Panna tavasztól őszig az övéivel együtt sátorban lakott a folyóparton, s négytagú zenekarával húzta a környékbeli uraságoknak. Közben erősen pipázott, de csakis rövid szárú pipából, hogy az ne zavarja a hegedülésben.
Legalább ennyire furának találhatja a látogató, mekkora kultusza volt az 1800-as években a fűzfa alatt pihegő három cigányzenész motívumának: nem győzték megfesteni és rímbe szedni ezt a toposzt, Liszt pedig még zeneművet is írt belőle – a Die drei Zigeunert. Többtucatnyi további példa illusztrálja, milyen nagy hatással volt Liszt Ferenc szerzeményeire a cigányzene, ahogy azt is, hogy a XIX. századi képzőművészetben a muzsikus cigányok miként váltak a zsánerképek főszereplőivé. A hatást már csak a kiállítás utolsó szegletébe állított tárlók fokozhatják: bennük agyondíszetített só-, dohány- és borotvatartókkal, amelyeknek oldalára-tetejére az unatkozó betyárok és juhászok komplett „bulijeleneteket” szorítottak. A legsúlyosabb tanulságot tömörítő darab talán Savanyu Jóska tükröse (bajuszpödréshez és borotválkozáshoz használt tükrének tokja). Ennek egyik felébe a betyár cigányzenés vigasságot karcolt, hátoldalába viszont már a csendőröket, amint hidegre teszik. Mert, ahogy a cigány mondás tartja: „A világ létra, melyen az egyik fel-, a másik lemegy”.
