Alíz és Viki a múltba kísér
–Hát én speciel egy napig se – válaszolja egy szőke, rövid hajú srác.
– Akkor képzeld el, hogy egy kamaszlánynak milyen érzés lehetett 25 hónapig egy perc megszakítás nélkül együtt lennie a szüleivel – fordul hozzá Alíz.
Vágni lehet a csendet, pár pillanatra láthatóan mindenki beleéli magát Anna Frank helyzetébe. Pedig nem sokkal korábban még mindannyian jót derültek azon, amikor Viki a tablókon szereplő fotókkal kapcsolatban arra hívta fel a figyelmüket, hogy Annát könnyű felismerni a családi képeken: mindig azt a lányt kell keresni, aki valamilyen fura sapkát visel.
A diákoknak egyébként láthatóan tetszik, hogy ezúttal ők is tegezhetik a tárlatvezetőket; az már kevésbé, hogy a kortárs múzeumi kalauzok legalább annyit kérdeznek, mintha tanárok lennének.
– Ez volt az egyik legfontosabb szakmai tanács, amit kaptunk: minél több kérdéssel próbáljuk meg fenntartani a látogatók érdeklődését – mondja Rónyai Viki. A két diáklány egy kétnapos tréningen sajátította el az Anna Frank-kiállítás szakszerű tárlatvezetésének fortélyait, még azt megelőzően, hogy az anyag Veszprémbe ért volna. A vándortárlat 1997 óta járja a világot, eddig több mint 40 országban mutatták be, tízmilliónál is többen látták. A Frank család sorsát fotók, naplórészletek, szemtanúk beszámolói és történelmi tablók segítségével bemutató gyűjteményt az alapkoncepció szerint minden állomásán kortárs (Anna Frankkal egykorú) diák-tárlatvezetők mutatják be a jórészt szintén velük egyidős látogatóknak.
Egy-egy kiállításra a Holokauszt Emlékközpont szakemberei készítik fel az önként jelentkező fiatalokat. A veszprémi múzeum felhívására számos középiskolából (Veszprémből, Pápáról és Balatonalmádiból) jelentkeztek a feladatra.
– Egyrészt Anna története érdekelt, másrészt a múzeumi munka, az meg külön tetszett, hogy önkénteseket kerestek – magyarázza a balatonalmádi angol–magyar két tannyelvű gimnáziumba járó Szomszéd Alíz, hogy miért vállalta a tárlatvezetői szerepet. Rónyai Viki hozzáteszi, hogy ő is azt gondolja, amit sokan mások: nem szabad elfelejteni a holokausztot, ha azt akarjuk, hogy soha többé ne történhessen meg. Hozzáteszik: senki nem kérdezte tőlük, hogy van-e személyes kötődésük a témához, így nem mondhatták el, hogy egyetlen felmenőjüket sem érintették közvetlenül a holokauszt borzalmai.
– A felkészítés részben a kiállítás anyagához kapcsolódott, de rengeteg hasznos tanácsot kaptunk a konkrét tárlatvezetői munkához is – mondja Viki. – Olyan apróságokra gondolok, mint hogy az egyikünk mindig takarja ki a soron következő tablót, hogy a diákok arra koncentrálhassanak, amiről éppen beszélünk. De megtanultuk azt is, hogyan szereljük le udvariasan a túlbuzgó tanárokat, ha át akarják venni a szerepünket.
– Sokkal többet kellett megtanulnunk annál, mint ami a tablókon látható, ami hasznosnak bizonyult, mert eddig még a látogatók által feltett összes kérdésre tudtunk válaszolni – teszi hozzá Alíz. Király András, a veszprémi intézmény múzeumpedagógusa szerint a diák-tárlatvezetők legnagyobb erénye, hogy azt a nyelvet beszélik, amit a saját kortársaik. – Lehet, hogy néha kevésbé szakszerűen fogalmaznak, mint a felnőttek, de az biztos, hogy közelebb viszik a témát a kamasz társaikhoz – teszi hozzá.
– Azért néha elragad a hév, és olyan kifejezések is kicsúsznak a számon, ami talán túlzás – mondja Viki. – Egyszer például úgy említettem Annát, hogy „a kis csaj”. Volt is nevetés.
A balatonalmádi diáklányoknak annyira megtetszett a munka, hogy jelezték a Holokauszt Emlékközpontnak: a vándorkiállítás további magyarországi állomásain szívesen vállalnák a helyi diák-tárlatvezetők felkészítését. Azt nem tudni, hogy elnyerhetik-e a megbízást, ilyenre ugyanis még nem volt példa. Ha szükség lenne a segítségükre, az idén még négy helyszínen (leghamarabb Ócsán, majd Pilisvörösváron, a szerbiai Adán, valamint Balatonfüreden) vethetik be őket.
