Darren Aronofsky, amerikai függetlenfilmes ötödik trauma-nagyjátékfi lmjének műfaji meghatározása: balett-thriller. Noha a vállalkozás példa nélküli, a két zsáner elegyítése korántsem meghökkentő. A tánctörténet ezúttal celluloid-újraértelmezett alapműve, A hatytyúk tava ugyanis zsigerileg magában hordozza a romantika – mely Szerb Antalt citálva: a „skizoid embertípus” megfelelője – lényegét. A képíró számára mindaddig Dosztojevszkij kisregénye, A hasonmás jelenítette meg legkifejezőbben a doppelgänger-problematikát, míg egy nap meg nem tekintette a Csajkovszkij-klasszikust; heurékát kiáltott.

A gaz Von Rothbart által Fehér hattyúvá változtatott Odette öngyilkos kálváriáját egy rangos, New York-i balettegyüttes balerinája, Nina Sayers (a pompás Natalie Portman) formálja meg – a tervek szerint csupán a színpadon. Ám miközben a koreográfus-művészeti vezető, Thomas Leroy alfahím (a remek Vincent Cassel) által rendre frigidnek becézett, szexuálisan (is) éretlen, együgyű táncosnő azzal küzd, hogy előhívja magából démoni ikerhúgát, Odiliát, a Fekete hattyút, néhány hét leforgása alatt ördögi útvesztőbe kerül. Míg megátalkodottan birkózik az olyannyira áhított duplaszereppel, elveszti önmaga fölött gyakorolt uralmát. A szó valós értelmében féreg rágja több sebből vérző testét, és egyre csak a belé költözött bestiával, azaz sötét-ördögi alteregójával viaskodik.

A librettón és a pityeri csinovnyik ámokfutásán túl a mozgókép irodalmi előképének tekinthető E. T. A. Hoffmanntól Az ördög bájitala, Oscar Wildetól a Dorian Gray arcképe, Edgar Allan PoeWilliamWilsonja, Robert Lewis Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. A Michael Haneke A zongoratanárnőjével számos rokon vonást mutató stílusbravúrra ihletően hatott Michael Powell és Emeric Pressburger kultikusa, a Piros cipellők, valamint Roman Polanskitól az Iszonyat és A bérlő. A posztmodern utalásokkal teli, nagyvonalú elmésség kíméletlen látlelet a közhiedelem szerint arisztokratikus, éteri-szeriőz balett, mint művészeti ág könyörtelen, paranoid, sőt patologikus világáról.

A harminc körüli, így táncosként közel nyugdíjkorú Nina olyan, mint a moralitásjátékok Akárkije. Allegorikus alak, személye lényegtelen; banális keresztnevét nyilván a vele együtt élő, önmagát a leányáért „föláldozó”, egykoron a balettkarban ragadt, lelkileg sérült anyja választotta (a kiváló Barbara Hershey). Míg Akárki mindenáron a mennybe akar jutni, és ezért bármire hajlandó, Nina Tükörországban úgy hiszi, az üdvösséghez vezető egyetlen út a tökéletesség. A rózsaszín leányszoba gyermeklétben megrekedt lakója egyszerre zsigereli ki a testét, és irtózik a testiségtől. Az éjjeliszekrényén álló tütüs-balerinás zenélő doboz és a mobil csengőhangja A hattyúk tava slágerdallamát ismétli. Erotikus lázálmában vetélytársnak hitt kolleginájáról, a társulat vérbő üdvöskéjéről fantáziál. Ellopja a visszavonulásra kényszerített, egykor ünnepelt primabalerina sminktáskáját, hogy olyan tálentumosvégzetes dívává váljon, mint ő – amint annak rúzsával kifesti magát.

A Fekete hattyú (Aronofsky kifejezésével: vérfarkas-mozi) a direktor A pankrátorának párdarabja. A l’art pour l’art esztétizáló klasszikus balettet a rendező megfosztja üres formalizmusától, jobb esetben artisztikumától és költőiségétől: marad a nyers hús, az egydimenziós lét, és a kizsákmányolt test(rabszolga). A látomásoktól gyötört Nina elein te Leroy kézivezérléssel manipulált-irányított, automata médiuma. Ragyogó, ahogyan a klausztrofobikus, bornírt balettközeg valósághű kliséi (a múló idővel harcoló, intrikáló, tekintélyelvű, csordaszellemű, korlátolt balerinák és pinkuniverzumuk) keverednek a kajlán riogató, B kategóriás horrorpanelekkel. A legalább olyannyira szakrális, mint amennyire profán, hideglelősen szeretetlen baletttabló az énvesztés stációit mutatja be. Azt, ahogyan egy ártatlanságától és tudatától megfosztott, tulajdonságok nélküli ember eggyé válik a ráosztott szereppel – hogy a Művészet stigmákkal megjelölt mártírjává emelkedjék.

A pompás Natalie Portman