És még bonyolultabbra egyszerűsítve: a szép a jobb vagy a jó a szebb?

A zuglói Mozgásjavító Iskoláról rögtön az elején illik közölni, hogy tavaly ez az épület kapta a Média Építészeti Díjat, és remekül is fotózható. Nem csoda tehát, ha a messziről jött újságírót is rögtön hatalmába keríti a fogadó látvány, a Korong utcai bejárat játékosan attraktív képe. A fehér épülettömb előtt kontrasztosan színes és mozgalmas az aula V alakú betonoszlopaival, egyik oldalán üvegfallal nyit a két régi tömb egyike, a Lajta Béla-féle téglaépület felé. Ez az első – és rögtön nagyon sűrű – impresszió, miközben az aula azért továbbfut, és merőlegesen csatlakozik is ahhoz a régi épülethez, hogy hol tantermeket és apartmanszigeteket, hol színháztermet és éttermet foglaljon magába bonyolult rendszerben, aztán további utcaszerű folyosóban folytatódik – ráfűzve kétszintes lakótömbök –, végül pedig eléri a másik régi épületet.

Ez ugye, már nem annyira könnyen befogadható – pedig az igazi funkcionalitás ebben a bonyolult feladatszövevényben jelenik meg igazán. Hogy érződik-e valahol kényszer, hogy meg kellett-e erőszakolni valahol a természetes logikát, hogy előhoz-e valamilyen funkció vagy látvány előtérbe helyezése később, valahol máshol, határozott hátrányokat is?

A több szakaszban nekirugaszkodó, hol lelassuló, hol hirtelen felgyorsuló beruházás (tervezők: Csillag Katalin, Günther Zsolt és Anthony Gall) szerintem legnagyobb erénye, hogy természetes és laza egységbe fogja ezt a konglomerátumot, régit és újat. Jó hatással vannak egymásra: a téglaépület kontrasztnak és inkább markánsnak, időtállónak tűnik, mint laktanyásan komornak, az új pedig nem akar hasonulni, de túlterjeszkedni sem. A mozgáskorlátozott gyerekek első intézete – az egyik szabadkőműves páholy kezdeményezésére közadakozásból és még Nyomorék Gyerekek Országos Otthona néven – éppen száz éve épült meg a Mexikói úton Medgyes Alajos tervei szerint. A „tanít, gyógyít, kiképez” hármas alapelvre alapozódó szisztémát a II. világháború után szétdarabolták, az intézmény pedig átköltözött a már emlegetett másik régibe, amelyet Lajta Béla eredetileg még a vakok intézetének tervezett. Ezt a két különböző stílusú és egymástól jó száz méterre lévő épületet köti össze enyhe S vonalban most az új – miközben számtalan további funkciót kellett benne elhelyezni úgy, hogy ez általában fel sem tűnik. Az uszoda például félig, a tornatermek pedig szinte teljesen a föld alá kerültek, míg a rendezvényterem az új tömb belső udvarára – itt is felülvilágítókkal. Az új még karakteresen érvényesül a tengelyét képző folyosón, ahol a fehér alap és a különböző blokkokat jelző élénk színek váltakoznak, és ahol nemcsak a falak, hanem itt-ott még a mennyezet is játékosan cikcakkol. A régi és új illesztéseihez közelebb érve aztán már alig fedezni fel a különbségeket, az épületrészek szinte észrevétlenül és szabályosan folynak át egymásba.

Ez az alapvető mozgalmasság és formai sokszínűség jellemzi a házat, de azért néhány apró furcsaság – a kisebb hátrányokkal járó előnyök jegyében – azért feltűnt, például a lejtős tetejű apartman pavilonokban a felső szintek nagyvonalú belmagasságához képest az alsók kissé nyomottak, és az ablakok osztása is mintha éppen egy kerekes székben ülő szemmagasságában rontaná a kilátást. Jól mutatnak, de egyelőre kihasználatlanok a tantermek közé ékelt teraszok, és ennyi figyelembe veendő szempont között tényleg nehéz lehet veszteségek nélkül rangsorolni: a folyosói kapaszkodók egyeseknek például pluszsegítséget jelentenek, másnak meg balesetveszélyt.

Az új épület legszimpatikusabb hatása pedig talán éppen az, ami itt fel sem tűnik: a mozgássérültek intézete sem egy lerobbant kórházra nem emlékeztet, sem valami technokrata karanténra mindenféle kütyükkel. Egyszerűen csak vidám, világos, élhető tér lett – szóval olyan, mint egy jó iskola.

Két különböző stílusú, régi épületet köt össze enyhe S vonalban az új