A kultusz, a látványos tisztelet jelei persze ma is megtalálhatók. Kevesen mondhatják el, hogy egy-egy versben megfogalmazott kívánságuk valóra vált volna. Kányádi Sándorral mégis ez történt: ’83-ban sokatmondó Hiúság című költeményében arra vágyott, bár lenne egy padja az Arany János nevét viselő metróállomáson. A BKV és általa a rajongó közvélemény majdnem húsz évre rá, 2002-ben teljesítette a kívánságot. A kicsi, de annál maszszívabb pad fölött rézszínű tábla hirdeti: „Ez itt Kányádi Sándor padja, aki fáradt megpihenhet rajta.”

Szabó Magda a fejedelem klasszikus példája volt a maga fáradhatatlanságával, megjelenésével

– Arra nem vágyom, hogy a túlzott ismertség miatt feszengve kelljen felszállnom a hetes buszra – mondja Grecsó Krisztián, akinek a napokban jelenik meg a harmadik regénye, s akit a kritikusok a jelenkor Mikszáthjaként emlegetnek. Azt viszont álszent dolog lenne tagadni, hogy egy íróember leginkább arra vágyik, hogy olvassák, és az olvasottság valamiféle tekintélyt kölcsönözzön neki. Azt viszont egyenesen irigylésre méltónak tartja, ha valakinek a könyve fizetőeszközzé válik. Történt ugyanis, hogy egy kollégája, akinek édesanyja kórházba került, az Élet és Irodalom szerkesztőségében elkunyerálta a beérkezett Fejős Évaregényt, mert ezzel akart kedveskedni az ápolónőknek.

Ady a sármjával és műveivel teremtett kultuszt maga körül, Móricz viszont csak a műveivel. Ő már arra is ügyelt, hogy megszervezze a – modern kifejezéssel –„médiajelenlétét”. Nem véletlenül jelentek meg efféle cikkek: Móricz a strandon. A kor celebje volt, viszont ma már a Móricz-modell elképzelhetetlen, véli Grecsó. Ahhoz, hogy valakit kiemeljen a média, sárm, különleges beszédmód, aura vagy bölcsesség kell. Mint például Müller Péter esetében, akit már-már kultikus értelemben emlegetnek a szeretet bölcsének. A haza bölcse viszont már csak ironikus értelemben lehetne valaki. Az író önmagában nem képernyőkompatibilis, hiszen a tévében csak az dönt, hogy a nyersanyag mennyire vizualizálható. De egy írónál mi lehetne a vágókép? A könyvespolc és a fellapozott kötet. Ettől Grecsónak is égnek áll a haja. Ugyanakkor hiányzik az a művészfigura, akire mindenki felnézhetne, akire hallgatni lehetne. De az efféle mintát mindegyik társadalmi réteg nélkülözi. Így viszont a szeretet is elvész, ami pedig a kultusz elengedhetetlen része. Pedig a kiválasztott iránti szeretetből a művészetre is jutna.

– Az írónak nem kell különösebben megmutatkoznia. Nem kell adnia az arcát, ő az, amit leír – mondja Tóth Krisztina, aki legszívesebben Németh Gábor szavait idézi: az író névjegye a mondat. A folytonos médiajelenlét vagy -hiány életstratégia kérdése, hosszú és rövid távú kockázatokat kell mérlegelnie annak, aki a tévé kegyeit keresi. Hiszen könnyen lehet, hogy a keresgélés közben nem tudja megírni azt az életművet, amely valóban a kultusz méltó tárgyává emelhetné. A hiteles, elmélyült munka egyedüllétet kíván, hosszú elvonultságot. A médiajelenléthez leginkább a kiadók és maga a média ragaszkodik, amely szereti, ha egy-egy foglalkozásnak állandó arca van. Mint például Csernus Imre, aki a pszichológiát „képviseli”. A kiadó ragaszkodása a „láthatósághoz” érthető, hiszen sokkal jobban lehet eladni azt, aki folyton a nézők orra előtt van. Csakhogy az írók többsége nem kimondottan rocksztár típus, introvertáltak, visszahúzódóak. A fontosabb művek kiválasztásában ma már sokat segít az internet, a könyves fórumok, blogok, nem kell feltétlenül a felszínről halászgatni. Alapvető tévedés egy-egy mű értékét a piacképességgel mérni, ugyanakkor Tóth az elitizmusban sem hisz, amely összeszűkült, gyanús szemmel méreget mindenfajta közönségsikert.

– Ha megszűntek a királyságok és fejedelemségek, akkor miért maradnának fenn jelképesen? – kérdez vissza Tarján Tamás irodalomtörténész, amikor arról faggatjuk, hogy a vajon jelenkornak miért nincs írófejedelme. Az ilyesfajta rang öregít, könnyen belevénül a szerepbe, akire ráaggatják. Spiró például, aki amúgy is elutasít mindenféle királyságot, 65 évesen miért akarna öreg lenni? Az irodalmi közeg ma sokkal feldaraboltabb (több írószervezet van), képlékenyebb és a fordítások révén kitekintőbb ahhoz, hogy ilyesfajta igazodási pontokat felállítson. Az írók már nem tekintik az otthoni közeget saját birtokuknak. A fejedelemséghez egységes, zárt közeg kell, de ha ma választanának egy pápát, azonnal jelentkezne két ellenpápa.

A fejedelemségért maga az író is sokat tesz, néhol programszerűen. Ady és Illyés is sokat tett érte. Utoljára Faludy György viselte ezt a rangot, aki ugyan nem a műveivel szolgálta meg, hanem az életével, sorsával, annak kalandosságával, frivolitásával, hogy öreg fejjel is fiatal nőkkel fényképezkedett. Ha Faludy a fejedelemség szabálytalan, akkor Szabó Magda a klaszszikus példája a maga fáradhatatlanságával, megjelenésével. Kányádi padja egyszeri eset, és igen hiányzik az efféle közösségteremtő gesztus, de látnunk kell, más a kultusz (ami ma jobbára üzlet), és más a jelképes trónus. Hiába viszont a rajongás, ha az beleütközik az író elhárító gesztusába. Ma, úgy tűnik, hiányzik az az alkat, aki ennek maradéktalanul megfelelne. Térey racionalitása, puritánsága lepergeti magáról a rajongást, Tandori nem vesz palástot és elgurítja az országalmát, az pedig sehogy sem megy, hogy egy grófból váljék király. Esterházy tartózkodóan, szarkasztikusan hárítja el ezt a szerepet, miközben tudja, hogy a jelenléte egy-egy irodalmi eseménynek már önmagában megadja a rangját. Elfogadhatnám, de nem fogadom el, jelzi az effajta hozzáállás. A látványos kultusz kialakulását tovább nehezíti, hogy míg régebben több százan is eljöhettek egy-egy író köszöntésére, felolvasására, ma a legtöbb helyszín (az egyetlen Petőfi Irodalmi Múzeumot nem számítva) jó ha 30-50 embert be tud fogadni.

A királyság, mint archetípus vagy toposz, viszont nem hal ki, figyelmeztet Tarján. Könnyen lehet, hogy tíz év múlva ennek a cikknek már három királyok lesz a címe...