Szerelem és más drogok
Jó kislánya volt apukának-anyukának, odaadó báránykája a katolikus egyháznak, megbízható színésznője Hollywoodnak, és ártatlan barátnője annak a Raffaelo Folieri nevezetű sármos simlisnek, aki még a Vatikánt is alaposan behúzta a csőbe. Borítsa a múlt homálya, hogy Hathaway mennyit tudott a gyanús milliókról, s hogy erről rossznyelvek szerint csak ott beszélt, ahol cserébe patyolattisztára mosták.
Tévedett. Na és? Tanult belőle. Letörölte magáról a csillámport, és a Szerelem és más drogok kedvéért a szó minden értelmében pucéran odaállt a kamera elé. Erről és „más dolgokról” a film amerikai premierjének napján vallott a Népszabadságnak.
– Parkinson-kóros lányt játszik ebben a filmben, aki a mának él, mert úgy érzi, holnapja nincs, és nagyon nehezére esik kimondani, hogy szerelem. Mit tanult meg Maggie-től?
– Azt, hogy a szerelem akkor is hatalmas lutri, ha valaki nem halálos beteg. A film címét idézve, a szerelem drog. Egyszercsak elönt a fizikai vágy, megőrülsz a másikért, és nem vagy képes lemondani róla. Kis szerencsével elmélyül a dolog, de ehhez az kell, hogy mind a ketten akarjátok. Van, aki folyton a szerelembe szerelmes, van, aki csak adni tud, és van, aki csak kapni. Azt már tudom, hogy az igazi szerelem csak akkor működik, ha mind a két fél képes mind a háromra. Csak azt nem tudom, hol létezik ilyen.
– Bölcsen hangzik,csakkicsit konzervatívan. Főleg egy 29 éves szinglitől, aki a Szerelem és más drogokban a szexualitásba menekül a nézőtéren ülő kortársnői legnagyobb megelégedésére.
– Hogy ez lenne az én nemzedékem morálja? Nem hiszem. Az én nemzedékem nem ilyen, nem olyan és nem amolyan. Épp az a szép benne, hogy ma semmi nem kötelező. Nincsenek normák, nincsenek tilalomfák. Rólam pedig azért nem lehet megítélni a generációmat, mert színésznő vagyok, akit hivatalból nem érdekelnek a tabuk. Soha nem is érdekeltek. Ez a lány 24 éves kora óta tudja, hogy parkinsonos, sokkal előbb fog megöregedni mint az átlag, és ki akarja élni magát. Csak azt nem kalkulálja be, hogy beleszeret valakibe. Így lesz a film fordított love story: előbb jön a szex, aztán a szerelem. És pontosan emiatt a különös aspektusa miatt vállaltam, és vetkőztem pucérra.
– Ismerve önt, három évvel ezelőtt biztos nem tette volna meg.
– Mindenki fejlődik. Én sem vagyok ugyanaz, aki három éve voltam. Ma már például pontosan tudom, mekkora kapitális hazugság, hogy a huszonéveseké a világ. A huszonéveit kutyául megszenvedi az ember. Szinte rosszabb, mint ha kamaszodna. Aztán persze kinövi. Én is csak most kezdem látni az alagút végét, és csak mostanában kezdek kiengedni. Már meszsze nem szorongok annyira. Megtanultam hallgatni és odafigyelni, nem csak beszélni, és sokkal jobban érzékelem, hogy múlik az idő. Ma már azt is felfogom, mekkora ajándék, ha egyáltalán megélem a hatvanat. És ha eljutok odáig, szeretnék úgy visszagondolni, hogy kezdtem valami értelmeset is az életemmel. Próbálok örülni annak, amit a pillanat hoz, keresem a mélységeket, és szeretném megtalálni az egészséges egyensúlyt, hogy azért dolgozzak, hogy éljek és nem fordítva. Túl sok az ambícióm, túl sokat vállalok, és ezt azok szenvedik meg, akik a legközelebb állnak hozzám. Muszáj megtanulnom, hogy időt szakítsak a magánéletemre. Ez a legnehezebb. Az életet nem lehet könyvből megtanulni. Tapogatózni, hibázni, javítani, élni kell.
– Mire céloz, mi az, aminek értelmét látja?
– Egy ponton majd szeretnék gyerekeket. Nem is túl soká, tulajdonképpen akármikor. Utazni szeretnék. Elmélyülni valamiben olyan mélységig, hogy szakértőnek tekintsenek. Bizonyos ügyeket képviselni. És azt csinálni, amit most, filmezni.
– Egy amerikai tévéműsorban azt nyilatkozta, filozófiát és költészetet akar tanulni.
– Az egyik legjobb amerikai magánfőiskolán romantikus költészeti kurzusra jártam, és ma sem indulok el sehova verseskötet nélkül. A filozófiából pedig sok egzisztenciális kérdésemre kaptam választ. Az öcsém történelem szakot végzett, és a büszkeségem tiltja, hogy lemaradjak. Csak még nem tudom, mikor és mit tanulnék legszívesebben.
– És milyen „ügyeket” akar képviselni?
– Az alapítványt, amihez nem olyan régen csatlakoztam, „Girl Effect”-nek hívják. Több szinten működik, és azért hozták létre, mert többszörösen bebizonyosodott, hogy az elszegényedés ellen a legjobb orvosság, ha hatalmat adnak a nőknek. Felnőtt nők számára világszerte sok alapítvány létezik. A Girl Effect abban különbözik, hogy mi kamaszokat támogatunk. Tizenkét-tizenhárom éves lányoknak teremtünk anyagi lehetőséget továbbtanulásra, szakmai képzésre, orvosi ellátásra, és mint számomra kiderült, ez rendkívül hatékony és eredményes. Ez az alapítvány a Világbank égisze alatt működik, tehát aki adományt küld, biztos helyre küldi. És tovább dolgozom a melegek jogaiért folyó kampányban is.
– Visszatérve a Szerelem és más drogokra, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi prüdéria, s ettől sokkal inkább európai, mint amerikai fi lm. Ekkora naturalizmus elég nagy kockázat egy stúdió számára.
– A stúdiók nem akarják elriasztani a nézőket azzal, hogy provokálják, márpedig ez a téma felborzolja és megosztja a közönséget. Tompítani lehetett volna rajta, ha bugyiban-melltartóban adom elő az ágyjeleneteket, csak nem lett volna hiteles. A téma és az elképzelt feldolgozás miatt nagyon nehezen találtunk finanszírozást, és a Fox dicséretére legyen mondva, hogy bevállalta úgy, ahogy terveztük. Merész dolog volt, tudom, de aki nem mer, az nem nyer. Az európaiaknak tetszik, sorra gratulálnak. Az amerikaiak meg nem akarnak lemaradni. És remélem, a nézők világszerte megértik, hogy nem azért meztelenkedem, hogy a tiniknek csurogjon a nyála, és nem is azért mutogatom a pucér fenekemet, hogy közben szitává lőjenek, aztán meg a mellemen folyjon a vér. Ez a film nem a kamaszoké, nem a huszonéveseké és nem a harmincasoké, hanem mindenkié, aki valaha szerelmes volt, most éppen szerelmes vagy szerelmes akar lenni. És műfajilag sem beszorítható, mert olyan mint az élet: van benne könny is, mosoly is. Csak a végét nem fogom elárulni.
