Mégis ott marad a kérdés, hogy mit akartak az előadással. Ami valószínűleg azért maradhat ott, mert nem volt az egész mögött központi gondolat, vezérlő eszme,mozdulatlanmozgató. A karmester, Yannick Nézet-Seguin esetében tökéletesen igazolódott a tétel, hogy ha nem James Levine vezényel, a Met-zenekar egy (legalább egy) osztállyal lejjebb lép. A rendezés nagyszabású, de mintha minden kép egy másik előadáshoz tartozna, mintha Posa és Carlos két különböző felfogásban színre vitt előadásban játszana, mintha az egész előadás azt akarná bizonyítani, hogy ha nincs központi gondolat és akarat, akkor nincs semmi.

Az Opera új bemutatója ennek mintha épp a fordítottja lenne: semmi sem áll rendelkezésre az Ascanio in Alba bemutatójához, de van egy központi erő, akarat, ott áll a zenekari árokban, Fischer Ádám. Ő akarta a darabot, a közönség nem nagyon, nincs is telt ház a premieren. Ezer ellenérvet lehet felsorolni: ez a stílus nem fekszik senkinek a színházban, nem érdekel senkit a kamasz Mozart, a darabban nincs éppen sok drámaiság, viszont van bőven recitativo. Nem lehet megrendezni, mert nincs mit megrendezni, és egyáltalán: egy olyan színházban, amelyben nem játsszák a Szöktetést, viszont a Don Giovannit, a Figaro házasságát és a Così fan tuttét úgy adják elő, ahogyan, miért épp Ascanius a legsürgősebb elzenélnivaló?

Az akarat azonban nagy úr, és rengeteg dolgot megoldott. A zenekar úgy szólt, ahogy álmodni sem mertem volna (főleg a múlt heti Xerxes után nem), frissen, ropogósan, élettel tele. Fischer Ádám pártfogoltjai, Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna nem oldották meg a darabot, de azért valamit odaeszkábáltak a színre, amit éppenséggel nézni is lehetett, és legalább a farmernadrágokból varrott krinolin vonatkozásban még különleges is volt. Énekesek már aligalig akadtak a darabhoz, ami azért súlyos, mert két Mozarthang, vagy ekként számon tartott hölgy is bizonytalankodott. A Xerxesek sztárja, Fodor Gabriella egyáltalán nem hozta azt a nívót, amit egyébként nyilvánvalóan tud, Wierdl Eszter pedig hiába intelligensebb színpadi lény a társainál, ha a hangja csúnyán elvékonyodott, halkká és kényelmetlen színűvé vált. Kolonits Klára volt a megmentő, aki pár nap felkészülés után sem lógott ki a szereposztásból – ennek alapján azért meg lehet sejteni, mennyire volt bonyolult a rendezés, hanem azért a jó nehéz áriákat így is el kellett énekelnie, és meg is tette. Schöck Ataláé volt az este legszebb hangszíne, mindannyiunké a tanulság, hogy akármekkora zseni volt Mozart, nem visz feltétlenül magával Árkádiába.

Felvetődik a kérdés, hogy ezért a tanulságért vajon érdemes-e bemutatót tartani, de egyértelmű igen a válasz. Az Ascanio után jobban érti az ember a Così fan tuttét és a Don Giovannit író Mozartot, jobban látja, miképpen lesz a szavakból mondat, a már nagyon hamar birtokolt zenei formákból olyan ária, kettős, zenedráma, amelynek nem egy napig tart a hatása. Ami pedig a megvalósítást illeti, számomra nagyon megnyugtató, hogy ilyen színvonalon játszik a zenekar, mert legalább tudom, hogy van miért szidni a zenészeket, nem féllábú emberektől várom, hogy olimpiai döntőt nyerjenek, komoly muzsikusok ülnek esténként az árokban, csak motiválatlanok, lusták és tompák. Az, persze, rejtély, hogy a fő-zeneigazgató miért a lemondása után hozza ki belőlük ezt a teljesítményt, de mindenre Mozart sem tudja a választ.

Ascanio Albában: részlet a pesti Operaház előadásából, Fodor Gabriella és Megyesi Zoltán kettőse