Dermesztő dokumentumdráma
Amikor Fejes Endre 1969-ben közreadta Jó estét nyár, jó estét szerelem című kisregényét, nemcsak izgalmas, de politikailag is kényes témát érintett. A görög diplomataként szélhámoskodó fiatalember gyilkosságba torkolló története mögött a külföldhöz, a Nyugathoz való viszony egész bonyodalmas kérdésköre ott kavargott. A sajátos magyar puha diktatúrában és különösen az új gazdasági mechanizmus bevezetésére készülődés jegyében telő hatvanas években csak részben volt igaz az, hogy miközben a hivatalosság szemében a Nyugat az ellenséget jelentette, addig az ország népe az áhított gazdagság és szabadság megvalósulását látta benne. Nem kevesen az ősi népi erkölcsöt, mások meg az igazi szocializmus puritánságát féltették a nyugatról beszivárgó, beengedett eszméktől, fogyasztói életmintáktól. A „frizsiderszocializmustól” óvták volna az országot, a népet, a rendszert, s ennek jegyében bírálták a párt és a kormány engedékeny, „liberális” politikáját. „Éberségre” szólítottak fel a „fellazító” eszmékkel, az anyagiassággal, az individualizmussal, a nyugati minták követésével szemben.
Fejes hőse, a naiv, vidékről jött munkásfiú is ebbe a csapdába esik bele, elkábítja a fény, a luxus, a pompa, elszakad morális gyökereitől, havonta kétszer, fi zetésnapkor legalább szeretne kitörni munkásnyomorából, szeretne fényesen élni. A kisregény egyszerre ad lesújtó képet a kor „uralkodó osztályának” életminőségéről és a kitörés, a jobb életre sóvárgás torz formáiról. A kék ruhás fiú áldozatai is többnyire csalnak, nem emberi kapcsolatra, szerelemre, hanem anyagi előnyökre vágynak, illetve semmiképpen sem őt szeretik, hanem a görög diplomatát, az általa közvetített illúziókat. A tragédia elkerülhetetlen, a csalások csalódásokat szülnek, és a csalódott fiatalember gyilkossá s egyben áldozattá válik. A kiüresedő, elszemélytelenedő, lélektelenné váló világ áldozatává. 1972-ben Szőnyi G. Sándor szenvedélyes érzelmekben és morális tanulságokban dús tévéfilmet forgatott a történetből, 1977-ben pedig a Vígszínház Presser Gábor zenéjével színpadi változatát is bemutatta.
Mára a kisregény politikai izgalma elmúlt. Társadalmi közlendőjének érdekességét pedig szinte kioltja az, hogy a kapitalista elidegenedés, a pénzfétis korlátlan uralma minden emberi kapcsolat, érzés fölött köznapi ténnyé lett. Rába Roland a Nemzeti Színházban a zenés játékot patológiai, illetve bűnügyi esettanulmányként állította színpadra, amelyet részint a zene, részint egyéb kísérteties effektek, motívumok, Makranczi Zalán végig színen levő titokzatos fekete ruhás alakja, a párkákként vagy macbethi vészbanyákként működő szilvaárus lányok (Péterfy Bori, Bánfalvi Eszter, Gerlits Réka), az újabb kalandok közben felszolgálóként visszatérő régi nők (Schell Judit, Radnay Csilla, Martinovics Dorina), s nem utolsósorban a Nemzeti nagyszínpadának félelmetes gépezete tesz drámaivá. Menczel Róbert díszlete ugyanis abból áll, hogy a jelenetekhez szükséges enteriőrök – többnyire éttermek, presszók, esetleg borbélyműhely, albérleti szoba, Balaton-part, erdő – a mélyből jönnek föl és ott is süllyednek el.
Fantasztikus színpadi tájakat láthatunk, s ezeket háttérvetítés is kiegészíti. Daróczi Sándor ruhái pedig helyzetek és szerepek jellemzése mellett a színpompáról is gondoskodnak. Mindehhez precíz, színvonalas színészi munka is járul. Fehér Tibort a Fiú szerepében mintha rejtélyes külső erő irányítaná, nem belső szenvedély, hanem valamilyen misztikus hatalom viszi magával, amelynek képtelen ellenállni. Tompos Kátya finom alkatától idegen Zsuzsanna vaskos lelkülete, kiégett, rideg anyagiassága, de céltudatos alakítása pontosan jelzi a figurát, s az itt elegendő. Törőcsik Mari vészjósló virágárusként, Hollósi Frigyes kedélyesen haldokló házmesterként, Murányi Tünde durva főbérlőként emlékezetes. Katalin ön- és családleleplező monológja pedig Schell Judit előadásában ritka színházi ínyencség.
A végeredmény német dokumentumdrámára emlékeztet, dermesztő erejét Brecht összes követői és utánzói megirigyelhetnék.
