–Az amerikai sajtó igencsak hangos manapság a bevándorlással kapcsolatos vitáktól. A film is ebben a témában foglal állást. Tökéletes az időzítés.

– Pedig minden a véletlenen múlt. A forgatás több mint egy éve zajlott, a stúdió döntése volt, hogy várjunk a bemutatóval. Nem akartam politizálni, a bevándorlás kérdése csupán ürügy a Machete főgonoszai számára. Ők nem azért akarják lezárni az amerikai határt, hogy a mexikóiak ne jöhessenek be az országba, hanem, hogy a drogjuk ne juthasson ki. A film fő témája tehát tulajdonképpen a korrupció. A bevándorlás kérdése egyébként továbbra is rendezetlen kormányzati szinten, de az érintett államok igyekeznek saját hatáskörben elintézni a problémát. A mindent átszövő korrupciót viszont sokkal nehezebb feladat lesz felszámolni. Már ha valaha valaki vállalkozik majd erre. Beszédes, hogy a forgatókönyv első változatát tizenhat évvel ezelőtt írtam, és még ma is aktuális.

– Milyen stratégiával sikerült Robert De Nirót megszereznie a rasszista politikus szerepére?

– Amikor az ember megír egy szerepet, készít egy listát, hogy mely színészek lennének a legalkalmasabbak az eljátszására. Aztán elindulunk a lista legtetejéről. Ha a színész nemet mond, akkor jön az utána következő. Általában a lista vége felé szoktunk igeneket kapni... Robertet évek óta ismerem, többször megbeszéltük, hogy az egyik filmemben majd játszik, így elküldtem neki a forgatókönyvet. Nem hittem, hogy ez lesz az a szerep, amelyre igent mond, de sokat számított, hogy látta az álelőzetest. Mint sokan mások, ő is egy jó film ígéretét látta benne. Nem mellékesen küldtem neki egy plakátot is, amelyen már ő volt rajta, az arcát egy Nagymenők plakátról csentem el. Tulajdonképpen így szereztem meg a Sin City esetében is a tökéletes szereposztást. Leforgattam az első jelenetet, mindenki láthatta, hogy itt valami különlegesre készülök, így hirtelen mindenki benne akart lenni.

– A világ korhatárbizottságainak komoly problémát okoz az a jelenet, amelyikben Danny Trejo egy ember belén csüngve menekül el egy ablakon keresztül.

Sem egy szemüveges, vézna kisfiú, sem egy baltával kifaragott arcú mexikói gengszter nem megszokott fimes főhős. Előbbit már megszoktuk, hiszen utolsó előtti részéhez ért a Harry Potter, utóbbit Roberto Rodriguez hozza el nekünk

– Pedig ez csupán tréfa, bajban lennénk, ha a filmeket elkezdené mindenki véresen komolyan venni... Amikor a mexikói szuperhős megteremtésén gondolkoztam, az volt az alapvető gondom, hogyan kerekednek felül azokon, akik drága technikákkal és fegyverekkel mennek velük szembe. Muszáj volt behozni az extremitást: ez szimbolizálja, hogy még a lehetetlen sem állíthatja meg őket.

– Számos vén hollywoodi csontot is előásott, Don Johnson és Steven Seagal például ma már eléggé elfeledett hős.

– Bíztam bennük. Ők a szórakoztatóipar nagyjai, több filmjük óriási bevételeket hozott. Az, hogy visszahoztam őket, egy olyan nézőközönséget is toboroz a filmek, amely még fénykorukban kedvelte meg a filmjeiket. És ők fognak a legjobban meglepődni, hogy egy másik arcuk is van ezeknek a sztároknak. Emlékezzen csak, hogy Mickey Rourke-nak mekkora visszatérést jelentett a Sin City. Másrészt Seagalra azért is szükségem volt, hogy legyen hiteles ellenfele Danny Trejonak. Tisztában vagyok vele, hogy manapság a direkt videóra kreált műfajokban utazik, de láttam a Gyilkosságba hajszolva címűben, és elképesztően tetszett, mint napbarnított orosz maffiózó. Gondoltam, ezt a karaktert remekül hozná most is. Nem mellékesen, az igazi grindhouse filmek olyan kevés pénzből készültek, hogy nem tudtak sztárokat szerződtetni. Noha nagyon kevés pénzből készült a Machete, mi sztárokkal dolgozunk, de úgy kezeljük őket, mintha nem volnának azok. Például a Machetében a stáblistán elsőfilmesként tüntetjük őt fel.

– Mit gondol, miért bukott meg annak idején a Tarantinóval közösen forgatott Grindhouse?

– Ha nem hétköznapi zsánerfilmet mutat be az ember, tanítania kell a közönséget. Így tettünk a harmadik Spy Kids mozi esetében is, amikor kampányt szerveztünk a 3D-jelenség köré: mivel ezt akkor huszonöt éve senki sem használta, meg kellett magyarázni, hogy most épp visszatérőben van a technika. A Grindhouse esetében ez elmaradt, mivel a hozzáértő csapat, amellyel együtt dolgoztunk a Miramaxnál, a cég bezárása után szétszéledt. A Weinstein Company-nál pedig az csapat teljesen kutyaütő volt, nem voltak képesek világossá tenni, hogy a grindhouse nem más, mint éjféltájt vetített, B kategóriás mozi, de még azt sem, hogy esetünkben dupla műről van szó. Ezért volt bukás a mozibemutató, a pozitív kritikák ellenére. A siker azonban nem maradt el a videomegjelenés során – ekkor már mindenki tudta, miről van szó. Mint most is, a Macheténél.

– Antal Nimród is kapott egy kisebb szerepet a filmben.

– Hosszú évek kálváriája után visszatért hozzám a Ragadozók forgatókönyve, a stúdió szerette volna, hogy rendezzem meg, ám én a Machete munkálataival voltam elfoglalva. Ma már be kell látnom, hogy nem tudok mindent magam megrendezni, amit szeretnék. Mindemellett most már én is üzemeltetek egy kisebb filmgyártó céget, nem baj, ha a fiúk folyamatosan dolgoznak. Amikor rendezőt kerestem, beugrott egy magyar film, a Kontroll. Tudtam, hogy a rendezője itt él, és nagyon kevés pénzből forgatta, így tulajdonképpen ő volt az első jelöltem a Ragadozók rendezői székére. Amikor a Machetét forgattam, ő párhuzamosan a Ragadozókon dolgozott. Épp helyi színészt kerestem a biztonsági őr szerepére, de nem találtam megfelelőt, mert elég sok dialógusban érintett, és nem lehetett latino akcentusa. Így megkértem Nimródot, hogy ugorjon be egy próbafelvételre. A sejtésem beigazolódott: a rendezők általában remek színészek, már csak azért is, mert színészeket irányítanak, másrészt, ha játszanak, rendezőként is fejlődnek. Egyszóval a tanárbácsi bújt elő belőlem. De ez nem ritka, Quentin Tarantinónak is szoktam kisebb szerepeket írni. Most már Nimród is klubtag.

„Beszédes, hogy a forgatókönyv első változatát tizenhat évvel ezelőtt írtam, és még ma is aktuális”