Végül eleget tett kérésünknek, noha mindvégig ódzkodott attól, hogy a Duna-parti „cipőknél”, a holokauszt budapesti emlékművénél fényképezzék le őt. „El kell menni a cipőkhöz?” – kérdezte kissé szorongva többször is, de nem sikerült az eredeti ötletről minket lebeszélnie. A fotózásról visszatérve Duna-parti kávéházi asztalunkhoz, halkan meg is jegyezte: „nem gondolják, hogy ez egy klisé?”

Lantos Péter nem az a fajta ember, aki kedvelné az elkoptatott frázisokat. Makótól Londonig címmel nemrég szülővárosában, Makón az ő tiszteletére rendezett tudományos konferencián adta elő élettörténetét és a londoni egyetem orvosprofeszszoraként elért számos szakmai eredményét. „1968 óta – amikor Angliába távoztam, és egyéves brit ösztöndíjam lejárta után úgy határoztam, hogy nem térek viszsza Magyarországra – ez volt az első alkalom, hogy magyarul beszéltem a munkámról, a neuropatológia területén folytatott kutatásaimról, ami nem volt könnyű, mert a szakmai kifejezéseket már nem tudom magyarul” – mesélte kissé szabadkozva, ugyanakkor megjegyezte, hogy – habár csak enyhe akcentusa van – az angolok már az első két mondat kiejtése után tudják róla, hogy nem bennszülött. Immár 42 éve él Angliában, mégis külföldinek tartják őt. De – mondta – ez nem okoz neki gondot, mivel soha nem érezte, hogy idegen volna. Öt évvel azután, hogy a szigetországba disszidált, brit állampolgár lett.

A szegedi orvosi egyetemen 1964-ben végzett, majd rögtön tanársegédként az egyetem kórbonctani intézetébe került, és az idegrendszeren belül az agykutatásra specializálódott. London először 1965-ben „fertőzte meg”, amikor nyugati turistaútján Franciaországból átruccant. 1966-ban – a budapesti angol követségre korábban beadott egyéni kérelmére válaszul – egy évre szóló, 1200 fonttal járó „welcome kutató” ösztöndíjat ajánlottak fel neki az egyik londoni orvosegyetemen, a Middlesex Hospital Medical Schoolban. Két évig nem kapott kiutazási engedélyt, és 1968 augusztusában éppen akkor adta be angol vízumkérelmét a pesti nagykövetségen, amikor a rádió bejelentette, hogy „a Varsói Szerződés országai baráti segítséget nyújtanak Csehszlovákia népének”, ami azt jelentette, hogy megszállják Csehszlovákiát. „A prágai tavasz leverését, ami a magyar ’56-os forradalomra emlékeztetett, nagy csapásnak tartottam, ami számomra azt jelezte, hogy a politikai helyzet nem fog soha jobbra fordulni. Megkaptam a kiutazási engedélyt, és október végére megvettem a Londonba szóló repülőjegyet. Az indulásom előtti órák élesen bevésődtek az emlékezetembe.” Sok esztendő után is fel tudja idézni azt a hangulatot. Amikor bezárta maga mögött az ajtót, még nem tudta, hogy ide soha többé nem fog visszatérni.

A történetet Lantos a magyarul Sínek és sorsok címmel tavaly megjelent önéletrajzi könyvében is leírta. Az angol eredeti cím, Parallel Lines (Párhuzamos utak), amelyet Angliában 2006-ban adtak ki, még találóbb, mivel az elsősorban a szerző két „nagy utazására” utalt: egyrészt az 1944-ben csupán ötesztendős zsidó kisfiút, akkori családi nevén Leipniker Pétert (amit 1961-ben Lantosra magyarosított) a szüleivel együtt Szegedről az ausztriai Strasshofba, majd a bergen-belsen-i koncentrációs táborba deportálták, másrészt Lantos múltfeltáró utazást tett hatvan évvel később ugyanazon az útvonalon végighaladva. „Az élet újrakezdésében már nagy gyakorlatot szereztem. Tulajdonképpen jó érzés is volt, de nem volt könnyű. Londonban eleinte albérleti szobában laktam, és nem voltak velem a könyveim, a képeim, és a családi emlékeket is mind hátrahagytam. Ezek ma már nem, de akkor mind hiányoztak”, fejtette ki elgondolkodva a professzor.

Lantos angliai kiutazási engedélye 1969. október 31-ig szólt, és ő október elején megírta hivatalos felmondólevelét a szegedi egyetemi munkahelyére. Szándékát, hogy Angliában kíván maradni, személyes és szakmai okokkal indokolta. A hazatérés megtagadásáért először az egyetem rektora rendelt el ellene fegyelmi eljárást. 1970 februárjában a szegedi bíróságon tartott tárgyaláson távollétében Lantost egy év és négy hónap börtönbüntetésre ítélték, mellékbüntetésként pedig minden személyes vagyonát elkobozták, lakását berendezéssel együtt elárverezték. A per teljes költségét is ráterhelték. Öt évvel később aztán a börtönbüntetést a szegedi bíróság hatályon kívül helyezte.

Angliában teljesen szabadnak, függetlennek érezte magát. „Először életemben nem kellett meggondolnom, hogy kinek mit mondok, ha bementem egy hivatalba, nem éreztem kiszolgáltatottnak magam. Egészen más szellem volt ez.” A londoni egyetemre kerülve szabad kezet kapott a kutatásban is. 1969–73 között agydaganat-kutatással, a rosszindulatú agytumorok, a tumort formáló sejtek kifejlődésének követésével foglalkozott, ez volt 1973-ban PhD-jének a témája is. Neuropatológusként dolgozott, és 1979-ben a londoni egyetemen kinevezték intézeti tanszékvezetőnek. „Ez egy nagyon jó állás volt, izgalmas, sokrétű munka, jó kutatási lehetőségekkel, emellett oktattam is az egyetemen és részt vettem neurológusok, idegsebészek, neuropszichiáterek képzésében. 1991-ben a legrangosabb brit orvosi hetilapban közölt tanulmányunkban elsőként állapítottuk meg, hogy az AIDS-betegségben az idegsejtek az agyban károsodnak és pusztulnak el anélkül, hogy az agyban lenne valami más patologikus folyamat. Néhány évvel ezelőtt pedig a mi intézetünk –egy közös kutatás eredményeként – bebizonyította, hogy a kergemarhakór a marhákról átterjedt az emberre.” Egyik kollégájával közösen szerkesztett kétkötetes, 2400 oldalas művük, amit a neuropatológia bibliájának tartanak, 1997-ben jelent meg. 2001-ben beválasztották a brit orvostudományi akadémia tagjai közé.

A következő esztendőben, 63 éves korában – két évvel a hivatalos nyugdíjkorhatár elérése előtt – nyugdíjba ment. „Jó érzéssel és büszkeséggel tölt el, hogy a tanszékemre híres kutatók és PhD-hallgatók jöttek a világ négy sarkából. Ezek a fiatal kutatók ma már professzorok Athénban, Tokióban, Bostonban, sőt Pécsett is!”

Noha annak idején felajánlották neki, nem kért Angliában politikai menedékjogot, mivel, mondta, semmivel sem volt rosszabb az élete a többi tízmillió magyarénál. Az ösztöndíjából egy év alatt, 1969-ben megspórolt egy autóra valót. Az volt a terve, hogy ötszáz fontért vesz egy Mini Morrist, és azzal jön majd haza. A terve megváltozásával a kocsi helyett egy gyönyörű Chagall-lenyomatot vásárolt, amit azóta is őriz, a print címe: Mózes és népe. Identitását Lantos egyszer így fogalmazta meg: 37 éve vagyok brit állampolgár és 70 éve magyar, de 3000 év zsidó hagyománya él bennem.

1944. június 25. és 28. között három, együttvéve több mint nyolcezer-hatszáz férfit, nőt és gyereket szállító vonat hagyta el Szegedet. Az elsőt Auschwitzba, míg a másik kettőt a Bécstől nem messze lévő ausztriai Strasshofba irányították. Úgy véli, neki szerencséje volt, mivel Strasshof túlélési esélyt kínált. Anyjával együtt – azután, hogy a bergen-belsen-i koncentrációs táborba kerültek, ahol apja, Leipniker Sándor 51 évesen elpusztult – 1945 áprilisában szabadultak fel és indultak vissza Magyarországra. Húszéves bátyja, Gyuri, aki munkaszolgálatból visszajött, Makón, egy hónappal anyja és öccse viszszatérte előtt halt meg tífuszban. A házukat kifosztották. A falak is csupaszok voltak, a festmények eltűntek. „Anyám később sikertelenül próbálta fellelni az ellopott ingóságainkat. De ami ennél is fájóbb volt, nagyon nagy volt a meggyilkolt családtagok száma. De lehetett volna még ennél is rosszabb” – tűnődik el a professzor, és felidézi a könyvében feltett kérdéseket: „Életem vége felé megérkeztem a megbékélés egy tökéletes pillanatához. Nem érzek sem fájdalmat, sem haragot, sem gyűlöletet. Sosem gyűlöltem, és most már késő lenne megtanulni. És kit kellene gyűlölnöm? A nácikat, akik a tábort létrehozták? A magyar fasisztákat, akik odaszállítottak bennünket? A makói csendőröket, akik segítettek nekik? Azokat az embereket, akik széthordták a holminkat, amíg odavoltunk? Az őröket a vonaton, akik ütöttek-vertek? A felügyelőket a táborban, akik megfélemlítettek? Vagy azokat a zsidókat, akik kétségbeesésükben megpróbálták ellopni a kenyéradagunkat? Egyetlen olyan kérdés van, amit nem szabad feltenni: miért? Erre nincs válasz. Vagy ha van is, én nem tudom.”