– Először – meglehetősen szókimondóan – a Süddeutsche Zeitungnak nyilatkozott arról, hogy nem hosszabbították meg a szerződését. Miért ott?

– Nem éreztem a jelentőségét, hol nyilatkozom, végül is az Európai Unióban vagyunk. Lecsillapodtam, mireMünchenben megkeresett a Süddeutsche Zeitung. Ha akkor Budapesten vagyok, itt mondom el.

– Már objektíven lát?

– A munkáltatóm, Vass Lajos főigazgató kapott egy utasítást a minisztertől, hogy ne hosszabbítsa meg a szerződésemet, ő meg engedelmeskedett.

– Ha Fischer Ádámnak mondtak volna fel, mit lép?

– Ha én vagyok a színház igazgatója, és a munkatársamat a politika kirúgja, csak akkor nem kérem ki magamnak, ha egyetértek a döntéssel.

– Megsértődött, ugye?

– Inkább feldúlt a dolog... Szakmaiatlan döntésnek tartom, ha színházi munkája közepén küldenek el valakit. Az új szezont ő látja, ő tervezte, most meg találgathatnak mások, mi miért van úgy. A művészeti állományban dolgozókkal még Magyarországon is közlik februárig, számítanak-e rájuk a következő szezonban. Azért lep meg, hogy a színházi szakma nem reagált erre, mert személytől függetlenül ez azt jelenti, hogy a politikának semmit sem jelent egy színház működése. Szakmai indok nem hangzott el. Magam sem kudarcként élem meg az elmúlt három évet, mert látom az eredményeket.

– Mire gondol?

– Megújítottuk a műsorpolitikát, két évtized után barokk opera került a repertoárba, és olyan darabok, amelyeket még sosem, illetve rettentő régen játszott ez a ház: mint az Orpheusz és Eurüdiké, a Szicíliai vecsernye vagy a Mefistofele. Kortárs műveket is bemutattunk: Sári Józseftől vagy jövőre Fekete Gyulától. Hogy ne csak a megszokott operák cirkuláljanak. Beindítottuk az ifjúsági programokat, mert a közönségnevelés fontos célom. Ez nemcsak a gyerekoperákat jelentette, hanem az előadások előtti műismertetőket is.

Grafikailag és tartalmilag megújítottuk a műsorfüzetet: megjelentettük benne az operák szövegkönyvét, és zenetörténészek írták, válogatták, fordították a tanulmányokat. Még akkor is, amikor nem fizették ki őket, mondván, nincs pénz. Közben meg elment 30 millió forint a Thomas Hampson-gálára. Külföldi rendezőket hívtunk, amire korábban ritkán volt példa. Azon lehet vitatkozni, hogy milyenek az előadások, de végre kinyílt az Operaház, és új gondolatok áramlottak be.

– Kisebb orkánt kavart azzal, hogy a Bánk bánra olasz rendezőt kért fel. Azt nem mondom, hogy ez seperte ki a posztjáról, de biztos belejátszott.

– A Zenetudományi Intézet igazgatója, Tallián Tibor keresett meg azzal, hogy a kritikai kiadás alapján készítsük el a mű eredeti változatát. Akkor azon ment a pöszmötölés: ne mutassuk be, mert a közönség nem ismeri, és azt gondolja majd, hogy gúnyolódunk. Kulturált országban ezzel nem foglalkoznak, nálunk politikai ügy lett belőle. Érdekesnek tartottam, hogy a nemzeti darabot egyszer olyan művész rendezze, akinek nincs hazai politikai kötődése, és nem ismeri a ráaggatott maszlagot sem.

Azt akartam, hogy egyik politikai oldal se tehesse magáévá az előadást, és ne legyen állami ünnepségen kötelező műsor. Minden párt bevonul az Operába ünnepeltetni magát. Nincs erre más hely? Mondjuk a Parlament? Ráadásul Cesare Lievi nem is avantgárd rendező, hívják a Metropolitantől a Covent Gardenig. Úgy látta, ez a mű olyan, mint egy Shakespeare-dráma. Vass Lajosék azonban még a nyáron lefújták az új Bánk bánt, elszalasztva ezzel azt az óriási lehetőséget, hogy a világ végre ne csupán a mi nemzeti operánknak, a magyarok belügyének lássa, hanem egyetemes érvényűnek is tekintse ezt a művet.

– Szőcs Géza az évadnyitón elmondta: a kormány azt várja az Operától, hogy a világ legjobbjai közé tartozzon. Messze az élboly?

– Nincs túl messze. Sok erő van a házban, első osztályúak az énekeseink, a karmestereink, de nehéz konkurálni a vezető operaházak lehetőségeivel és még inkább: differenciált hozzáállásukkal. Mert nálunk folyamatosan olyanokkal kell egyeztetni, akiknek semmi közük hozzá. Az évadtervtől a nézőtéri ajtók zárhatóságáig, a szereposztástól a Műsorkalendáriumban megjelenő fotókig még a közalkalmazotti tanács is véleményt nyilvánít!

– Ne segítsen: kiakadtak azon, hogy öltöztetővel, jegyszedővel és díszítővel illusztrálta az évadkalendáriumot és nem az énekesekkel!

– Hát persze. Nem mintha a színház háttérdolgozói nem közalkalmazottak volnának. Amúgy a házban sokaknak tetszett az a lendület és frissesség, amit az új arculattal bevezettem, de négyszemközt elmondták, nyíltan már nem merik vállalni a véleményüket, mert félő, hogy rájuk sütik: ők is a Kovalik emberei.

– Azért ön is paranoiás.

– Ez nem az én paranoiám. Tudja, hányszor hallottam: a Kovalik embere!?

– De kit zavarna ez?

– Úgy éreztem, Vass Lajosban meglehetős ellenállás van az úgynevezett embereimmel szemben. Nem tudtam felépíteni egy erős dramaturgiát, amelynek a hiánya az egész marketingmunkát megbénítja, mert arra nem volt se státusz, se pénz. De akadt mondjuk az Operamagazinra, melyet most ingyen osztogatnak, mert pénzért nem fogyott. Egy operaház maga jelentessen meg ingyenes kiadványt, amellyel közönséget épít. Nem dotálhat egy külsős lapot, ha nem fizetett – teszem azt – a saját plakáthelyeiért. Ezt a választ kaptam ugyanis arra, miért a bemutató napján ragasztották ki a Mefistofele-rendezésem plakátjait. Törődjék a közönségkapcsolatokkal, ami nem egyenlő a közönségszervezéssel! Mert a büdzsét az elmúlt évtizedekben mindenki az „itt és most” sikerekre költötte, fittyet hányva a jövőre.

A művészeti oktatás folyamatosan ellehetetlenült; jó vagy nem jó, ma a színházaknak kell kinevelniük az értő közönséget. Társadalmi munkában tartottam műismertetést, találkoztam pedagógusokkal, elmentem gimnáziumokba, beavató színházi órákat szerveztem, hogy bizonyítsam, erre szükség van, ehhez pénzt, embert, teret kell adni. De mindez miért nem természetes? Minden nyögvenyelősen, gyáván folyik az Operában. Nincsenek tisztázott, felelős hatáskörök, nincs a táraknak keretük, azon kell tipródni: hogyan lehet szerezni négy pár harisnyát az előadáshoz. Mindenért a főigazgatóhoz kell fordulni, a kilenc aláírás mellett ma már a miniszteri biztos is „ellenjegyez”.

– Tudja, mit nem értek? Ha ennyire nem bízott önben Vass Lajos, miért hívta művészeti vezetőnek?

– Ez nem az ő ötlete volt, hanem Hiller Istváné. Ő találta ki, legyen Fischer Ádám a fő-zeneigazgató. És mivel kellett valaki, aki színházilag mozgatja az egészet, így kerültem én a képbe. De ez a hármas vezetés, a maga tisztázatlan hatásköreivel, törvényszerűen bizonyult tévedésnek. Mert Vass Lajostól, a politikustól azt várták el, hogy legyen csönd és béke. Ezt csak az ő kompromisszumkereső attitűdjével lehetett elérni. Semmi ne történjék, ami érdeket sért. Felvetettem, hogy az Operaházhoz kötődő fiatal generáció tagjai – például Rálik Szilvia, Kálmán Péter, Fekete Attila, Bretz Gábor, Mester Viktória – határozott idejű közalkalmazotti szerződést kapjanak. Ne örökre, csak három évre, hogy számíthassunk rájuk. Fischer más véleményen volt, vendégművészekben gondolkodott.

Ebben a szakmai dilemmában vártunk főigazgatói döntést. Ez sem lett, és az sem. Nem véletlen, hogy Ádám kitáncolt a közalkalmazotti státuszból. Nem oldódott meg, amit szeretne, nem tud felelősséget vállalni érte. Ráadásul, közalkalmazottként hogyan harcolhatna e státusz ellen? Miután Fischer már nem volt közalkalmazott, így zeneigazgató sem, én sem tartozhattam jogszerűen a szakmai irányítása alá, bár e művészeti igazgatói poszt nem létezett, mert képtelenek voltak elintézni, hogy bekerüljön a szervezeti és működési szabályzatba. Nem komikus, hogy három év alatt ezt nem „tudta” elérni egy MSZP-s politikus egy MSZP irányította minisztériumban?

– Azért valamit önnek is el kellett rontania.

– Radikális ember vagyok, és aki határozott, attól mindig tartanak; ez nem beképzeltség. A saját tévedéseimet sem szeretem eltussolni, inkább a megoldásuk érdekel, adott esetben mások segítségével. De hibám, hogy mivel sok esetben nem tudtam keresztülvinni az akaratomat, egy idő után feladtam. Valószínűleg hiúságból vagy a házhoz való kötődésem miatt nem távoztam, pedig már látszott, lehetetlen továbblépni a főigazgató velem szemben tanúsított bizalmatlansága miatt. Hiába bizonyosodott be: amit mások lehetetlennek tartanak, az megoldható, csak ki kell próbálni. Ebből nem következett, hogy legközelebb, hasonló kérdésben, megint ne elölről kezdjük. És nem szerencsés, ha mindig oda kell kilyukadni, hogy amit a Kovalik mond, az – bármennyire furcsa is, de – létre tud jönni.

– Valami összeférhetetlenség lehet önben, hiszen a Zeneakadémiától is megvált, felmondott.

– Tizenkét év után ismét két évre szóló szerződést kaptam, adtak még két év „bizonyítási lehetőséget”... Úgy gondoltam: mindennek van határa.

– Azért ez sértettség, vallja be!

– Ezen tényleg megsértődtem. Az énekesképzésben azért valamit már letettem az asztalra. Patkó József vett fel az énektanszékhez, azért hozott, hogy változtassak, mert fontosnak tartotta, még akkor is, ha a tanulmányi osztály prüszkölt emiatt. A halála után egyre nehezebb lett ezt a vonalat továbbvinni. Más dolgok kaptak hangsúlyt; nem az oktatás minősége, hanem a Zeneakadémia szervezete, reprezentatív megjelenése.

Évről évre harcolni kellett azért, hogy olyan körülményeket kapjanak a növendékek egy-egy vizsgaelőadás alkalmával, ami a valós színházi helyzetet teremti meg. Ugyanakkor, a sokkal kisebb tandíjjal dolgozó és profi színpadi viszonyokat nyújtó grazi, bécsi, müncheni zeneakadémiák lassan elszippantják a növendékeket. Idén többen folytatják tanulmányaikat ott és nem az itteni operaszakon.

– Az ön vesszőparipája is: új operajátszóhely kell. Minek, ha nincs elég érdeklődő, alkalmas vezető és sok pénz?

–Végtelenül cinikus és szakmaiatlan elvárás, hogy a Magyar Állami Operaház egyszerre legyen világszínvonalú, feleljen meg a nemzetközi művészi elképzeléseknek, hívjon új rendezőket, legyen magyaros és kortárs, ne rombolja le a repertoárt, hozzon sztárokat és adjon elég lehetőséget a közalkalmazottaknak. Ebből jobb esetben vegyes saláta lesz, rossz esetben moslék! Felnevelni alkotógárdát, és közönséget is csak akkor lehet, ha egy-egy intézmény markánsan képvisel egy szellemiséget. Mindent egyszerre, jól, egy helyen nem lehet. A minisztériumnak ilyen kérdésekkel kellene komolyan foglalkoznia már régóta, és nem azzal, hogy „megértően” eljárjon, ha egyegy énekesnő berohangál, mert nem ő énekli Toscát.

– Viccel!

– Dehogy! Volt olyan, aki bement a minisztériumban reklamálni, hogy nem adtunk neki szerepet. A hivatal levélben kérte, hogy intézkedjünk. Gondolja, ha a Met-ben nem osztanak szerepet Edita Gruberovára, ír az amerikai elnöknek? Nálunk még tombol az előjogoknak a feudális viszonyokból a kommunizmusba átmentett gyakorlata. Nyilván nem is fog ez változni, amíg a tárca reagál az ilyenekre. De nem tehet mást, hiszen mindkét oldalon azt hiszik: az opera nem több, mint társadalmi reprezentáció. Kezdünk beletörődni abba, hogy az Operaház a politika játékszere.

„Radikális ember vagyok, és aki határozott, attól mindig tartanak”